Vannak új hagyományok, amelyek csak úgy jöttek. Bizton az idővel, a jóléttel, a bőséggel, a szabadsággal, az új szemlélettel, gondolkodással.
Az ilyen hagyományokat nem kell ápolni, színpadra vinni (dehogynem, oda is bekerül), tanulni, egyszerűen csak utánozni, majmolni. S ez vagy fokozódik éveken keresztül, vagy újabb hagyományteremtők bukkannak fel. Divatnak is mondják, én nem nevezném annak. Egyszóval: ami beáramlik idegen országból, népektől, átvesszük, s éveken át szokássá válik. A szülők, nagyszülők szokása meg már csak olykor színpadi játék marad.
Az olvasó talán sejti mire is gondolok, így karácsony közeledtével.
Ha visszaemlékezem, még harminc-negyven évvel ezelőtt, az „átkosban” olyan szerényebb karácsonyaink voltak. Pedig tiltva volt a hitvallás, és minden, ami abból eredt. Mégis a családokban, otthon megmaradtak a régi szokások.
A katolikus vagy református vallásunk gyakorlása, megvallása, tiltva volt, – igaz akkor ezt még a rendszer adta félelem is okozta, fokozta. Aztán szép lassan leszoktunk a mikulásról, lett belőle télapó, a karácsonyfáról, lett belőle fenyőfa ünnep, az ünnepkörhöz tartozó szakrális ünnepekről, szimbólumokról, melyet még mi idősebbek megkaptunk szüleinktől, nagyszüleinktől. Mint pl. a Jézuska megszületésének varázslatos adventi várakozása – koszorú nélkül ugyan,- de csodálatosak voltak. A Mikulás esti cipőtisztítás, kirakás, a Luca napi hiedelmek, a Szent család-járás, a Szentestére való készülődés, az elcsendesedés, a szigorú böjtök megtartása. Hogy csak a legszebbeket idézzem.
S tele volt a lelkünk kicsiknek, nagyoknak valami csodát váró izgalommal, örömmel. Az évente legalább kétszeri szentgyónás. Természetes volt számunkra gyerekeknek is, de addig nem mehettünk el, míg szüleinktől nem kértünk bocsánatot! És a Szenteste várása! A délutáni karácsonyfaállítás (nem egy hónappal előtte), s mire kigyúltak a fények, maximum gyertya égett egy-egy fán, vagy az asztalon. Az asztal alatt szakajtóban széna, dió, fokhagyma,(tájegységek szerint más), az asztalon ostya, alma, méz – a jövő legfontosabb családot védő szimbólumai.
Arra is emlékszem, hogy amíg a szerény mákos gubát, vagy halvacsorát el nem fogyasztottuk, nem volt szabad felállnunk a családi asztaltól, minden az asztalra volt készítve, mert akkor nem lesz együtt a család, mondták szüleink. Az éjféli mise az év egyik legszebb és legmisztikusabb szertartása volt, kicsinek-nagynak.
Mi a Luca napi székről az 50-es években (mely szerint, ha a karácsonyi éjféli misén rááll valaki, meglátja kik a boszorkányok a faluban), már csak a téli tollfosztások varázslatos régi meséiből hallottunk. Az esti kántálások, betlehemezések a rokonokkal is összekapcsoltak bennünket.
Szóval ezekben az ünnepekben volt valami, amiről nem beszéltünk, nem énekeltünk, de az adventi várakozásban, a karácsony estében és az ünnepkörben minden benne volt: a család megerősítése, és együttléte, az egymás iránti tisztelet, szeretet, a szegények iránti jótékonyság, s az Istenhit!
Igen, ott volt a kis Jézusban az Isten is. S mindez természetes módon szerényen, csillogás és villogás, kütyük és elektroszmog nélkül. Énekeltünk, imádkoztunk, s együtt voltunk a nagy közösséggel is az ünnepi szentmiséken.
Hol van már a tavalyi hó? – szoktuk volt mondani. Az évtizedek elrohannak, a mai gyerekek mindebből mit sem ismernek. A fények, csillogások, az ajándékok zuhataga kis lelküket meg sem érinti, hiszen a bőség zavarában a lelkükig nem ér a tudat, s nincs kitől megtudniuk, hogy mit is ünnepelünk karácsonykor?
A hetekig tartó vásárlási, takarítási, főzési őrület, december 24-re, szentestére már fáradttá tesz gyereket, felnőttet. Igaz vannak szép karácsonyi ünnepek, koncertek, ahol egyre többet énekelünk, szavalunk szeretetről, családról, ami azt is jelzi, hogy valami, Valaki, nagyon, de nagyon hiányzik mindenki életéből.
Ha van hit, azért a remény mindig megmarad. Hátha ebben az évben, hátha ezen a karácsonyi éjjelen megszületik lelkünkben a Megváltó!
