A karácsonyfával kapcsolatban van egy olyan élményem, amivel nem tudok mit kezdeni. A történet ott kezdődött, amikor a mostani szövetkezeti lakásunkba költöztünk.
A blokk egyik oldalán a járda és a szomszédos telek közötti szűk sávba néhány tuját ültettek a szomszéd lakások lakói. Az évek teltek, a tuják szépen nőttek, ám pár évvel ezelőtt az egyik járda melletti fának valami baja támadt és kiveszett.
A hiányzó fa helyére valaki egy fenyőcsemetét ültetett. Szép, formás kis fenyő volt, ezért szokásommá vált, hogy mikor arrafelé mentem, megsimogattam valamelyik ágacskáját és magamban elmormoltam valami biztatót.
Történt egyszer, hogy akkoriban legkisebb unokámmal arrafelé haladtunkban eszembe jutott, hogy a kislány fél a fenyőtől, mert szúrós a levele.
Úgy gondoltam, megmutatom a kicsinek, ha jó irányban húzza a kezét az ágacskán, akkor minden baj nélkül megsimogathatja a kicsi fenyőt.
A kislány kicsit hitetlenkedve, de vállalva a kockázatot tett egy kísérletet és megsimogatta a kicsi fenyőt. Nagy volt az öröme és a csodálkozása is egyben, hogy az addig szúrós és veszélyes fajtának ismert fa olyan kellemes élményt tud adni, mint amit a kis fenyő simogatásakor érzett.
Ettől kezdve ritkán fordult elő, hogy a kicsi fa mellett elsétálva ne simogatta volna meg valamelyik ágát, sőt egy biztató mondattal szóba is elegyedett vele, mormolva: „Nőjél nagyra kicsi fácska!” És a kicsi fa szófogadónak bizonyult, mert lassan formás kis fenyővé nőtte ki magát. A dolog odáig fejlődött, hogy a nála négy héttel idősebb unokatestvérét is megtanította a fenyő simogatására és biztatására, így aztán amikor a külhoni unokanővére hazalátogatott, előfordult, hogy a két kislány együtt simogatta a kicsi fenyőt.
Az elmúlt ünnepek előtt egyszer az üzletből hazafelé sétálva azt vettem észre, hogy eltűnt a kis fenyő.
A terepet jobban szemügyre véve kiderült, hogy valaki közvetlenül a talajszint felett elfűrészelve kivágta a formás kis fácskát, nyilván az ünnepi hangulathoz illőnek ítélve a feldíszített kicsi fenyőt.
Azóta kislányaimmal nem volt utam arrafelé, ezért ők a mai napig nem tudják, mi történt kicsi fenyőjükkel az ünnepre való készülődés során.
Én meg azóta is azon töröm a fejemet, hogy hogyan, mivel fogom elfogadhatóvá tenni számukra kis barátunk kivégzését.
Arra gondoltam, hogy talán egy általam biztonságosnak ítélt helyen kellene elültetnem egy fácskát és azt őrizve biztosítani a zavartalan növekedését és az élményt az unokáimnak, hogy beszélgethessenek a sajátjuknak vélt kicsi fával és az biztonságban több karácsonyt átvészelve tegye boldoggá a simogató kezecskék tulajdonosait.
