„A szomszéd átment a szomszédba, így hát most ugyanott van…” – írta sokat mondó egysoros versét Dinnyés József, akkor, amikor még ilyet leírni tilos volt, mert békétlen időket éltünk.
Ez jutott eszembe, amikor az ünnepi megnyitót hallgattam Limbacher Gábortól, a szécsényi Kubinyi Ferenc Múzeum és Krúdy Gyula Könyvtár igazgatójától, aki a kötelező tiszteletkörök helyett az elmúlt száz év valós szlovák (tót) – magyar (palóc) együttélésről, és annak jótékony hatásairól szólt, az egyszerre szerteágazó filozofikus okfejtéseiben és a nagyon is egyszerű, emberszagú történeteiben. Mint például, hogy
teljesen bevett szokás volt anno, a Szent Korona alatt, hogy a palóc gyereket egy teljes évre felvitték egy tót faluba egy családhoz, ahol segített a portán, tót iskolába járt és így ragadt rá a nyelv, de ugyanezt megcsinálták a gyetvai tót kislánnyal, aki az Ipoly mentén tanult magyarul.
Az embernek óhatatlanul megfordul a fejében, hogy ma pedig az EU Erasmus ifjúsági programja keretein belül a diákjaink bejárják egész Európát és a világot, csak egymást nem ismerjük. Vagy nagyon is jól ismerjük, és azért nem járunk egymáshoz, magyarok és szlovákok?…
Gyurkovits Ferenc, Losonc festője kiállításának a megnyitóján vagyunk, ahol a megnyitó ünnepi és szakmai részét a losonci Sherly női kamarakórus foglalja keretbe, zengnek a gyönyörű dalok a kastély termében, a szépkorú hölgykoszorú huszonéveseket meghazudtoló módon, könnyeden és vitálisan adja elő a szebbnél szebb dalokat, méltán kiérdemelve a közönség tapsát.
Csúsz Péter, Besztercebánya megye elnöki megbízottja a Csipkerózsika-álomból felébresztett megyei együttműködésről beszél, a fokozatosan újjáéledő kulturális, idegenforgalmi, gazdasági együttműködésről, amelyhez végre adott a két fogadó fél, s ez így van jól.
Skuczi Nándor, a Nógrád megyei közgyűlés elnöke arról a Losoncról elmélkedik, amelyet még a boldog békeidők jellemeztek és nem a szocialista építőipar szörnyszülöttjei, amelyek részben tönkretették Losonc arculatát, és amelyet Gyurkovits Ferencnek nem kellett megélnie, s talán ezért is sugárzik a derű a festményeiről, mint ahogyan az önarcképein is egy joviális öregúr mosolyog ránk kedélyesen, amolyan sose halunk meg életérzéssel.
Stayer László, a házigazda Szécsény polgármestere beszédében azt emeli ki, hogy ahogyan régen, úgy most is megvannak azok a szoros kapcsok a városok, falvak, szervezetek, tevékeny emberek között, akik azért munkálkodnak, hogy semlegesítsék az előítéleteket, lelkesítsék az arra rászorulókat, így igyekeznek jobbá tenni a határtalan Nógrádot.
Iveta Kacarová, a losonci Nógrádi Galéria igazgatónője közvetlen és kedves szavakkal érzékelteti a közönséggel, hogy a nógrádi múzeumok, galériák szakembereit már nemcsak a szakmaiság köti össze, hanem a már-már családias, emberbaráti viszony, amely a politikai hullámvölgyekben sosem követte a trendet, ezért is örül, hogy Losonc festője most Szécsényben fog a képeiről mosolyogni a látogatókra.
Németh Bozó Andrea losonci művészettörténész élvezetes és részletes előadásában felvázolja a művész életútját, akinek 1913-ban volt az első kiállítása Losoncon, ahol a 60 festmény nagy része elkelt. (Nos igen, voltak idők, amikor a polgárok kiállításokra jártak Nógrádban, és ott festményeket vásároltak.) Gyurkovits losonci életútját és a városhoz kötődő viszonyát természetszerűleg befolyásolta a történelem hullámvasútja, de a kiállított képeiről olyan harmónia, nyugalom és derű árad, mintha a kiállítók célja az lett volna, hogy a látogatók pozitív feltöltődéssel távozzanak a tárlatról.
Szécsény, Ipoly völgye, dombok, templomok tornyai, fehérbe borult erdők, s e csendes téli estén úgy utaznak haza a vendégek a határon túli Nógrádba, mintha csak átugrottak volna a szomszédba, egy kis kellemes kultúrélményre és kedélyes csevegésre, mint azokban a boldog békeidőkben.
Aki teheti, nézze meg a kiállítást Szécsényben és ajándékozza meg önmagát a határtalanság kellemes érzésével.
