Meszes Márkot a kőhídgyarmati 68. sz. Apor Vilmos cserkészcsapat tagjaként ismertem meg 2011-ben, amikor az esztergomi Mindszenty József Katolikus Iskola cserkészcsapata a Szlovákiai Magyar Cserkészszövetséghez kapcsolódott. Mi, a szőgyéni és az esztergomi cserkészek, több táborozáson, tanyázáson és más cserkészrendezvényen voltunk együtt.
Ismertem őt cserkészjelöltként, sárga nyakkendős kiscserkészként, és zöld nyakkendős cserkészként. 2013-ban közösen táboroztunk a Tardos melletti gerecsei réten. Már akkor gyűltek a viharfelhők Márk feje felett, de édesanyja elengedte őt a táborba, hiszen nővére is ott volt. Az őszi kivizsgáláson ALL-t, azaz acut limfoid leukémiát diagnosztizáltak Márknál, így alig kezdődött el a tanév, Márk a Mindszenty iskolát máris felcserélte a budapesti Tűzoltó utcai Gyermekklinikára. Sokan imádkoztak gyógyulásáért, tanárai és az atyák látogatták, segítették, édesanyja állandóan mellette volt.
Akkor, egy szőgyéni cserkészvezető elment vért adni Márknak. A gyerekek is tenni akartak valamit érte, így jött létre az „Adventi jótékonysági délután beteg cserkésztestvérünkért a szőgyéni Nagyboldogasszony-templomban” címen az első összefogás. Csodás érzés volt az eredmény, és az a tudat, hogy segíthettünk. Szűkebb környezetében is imádkoztak gyógyulásáért, az iskola és az egyházközség berkeiben. Nagy tisztelet övezte Márk küzdelmét, reményét és Istenbe vetett bizalmát. Az akkor tizenegy éves fiú meggyógyult. Befejezte az alapiskolát a Mindszentyben, majd az Árpád-házi Szent Erzsébet Gimnáziumban folytatta tanulmányait.
A második osztályt kezdte, amikor újra felütötte fejét a betegség, az eddiginél agresszívebb, acut myeloid leukémia formájában. Ez a tavalyi év októberében történt.
„Az éppen esedékes kontrollra ment Budapestre, ahol a véreredményből már látszódott, hogy az értékek sajnos nem jók. Mivel semmi előjele nem volt a betegségnek, így utolsó pillanatig – a kezelőorvosával együtt – reménykedtünk, hogy egy vírusfertőzés okozza a nem tökéletes vérképet. Másnap korán fel kellett mennünk a hematológiára. Megtörtént a csontvelő mintavétel, aminek eredménye pár órán belül meg is érkezett. A rettegett gyanú, melyre senki nem mert gondolni, beigazolódott. A betegség kiújult, sajnos egy sokkal agresszívebb formában. Márkkal is szemtől-szemben közölték ezeket a fájdalmas, szörnyű mondatokat. Ő annyit mondott: újra harcolni fogok!” – emlékezik Zsófia, Márk nővére.
Így hát kezdetét vette a küzdelem. Mivel visszaeső beteg volt, elkerülhetetlen volt számára a csontvelő-transzplantáció. Az átültetésig folyamatos kezelésben részesült. Ezt írta ki az üzenőfalára: „Tudom, hogy nem könnyű az életem, de Isten a legnehezebb csatákat, mindig a legjobb harcosainak adja.” Hihetetlen erővel küzdött és hitte, hogy ismét győztes lesz.
Ezúttal is rengeteg támogatója akadt. A régi iskolája, a Szent Anna Plébániatemplom, ahol kisgyermekkora óta ministrált, a Szent Erzsébet Gimnázium, az osztálytársai, barátai. Imaórákra hívták egymást az emberek, „Imádkozzunk Meszes Márkért!” felhívással.
Szerettei tervezték a jövőt. Mivel a transzplantáció után nagyon szigorú szabályokat kell majd otthon betartani, és megfelelő steril környezetet kell kialakítani számára a Szent László kórház előírásai szerint, az Árpád-házi Szent Erzsébet Iskola alapítványával karöltve a segítségükre siető pedagógusok támogatásával a MAPEI cég vállalta ennek a megvalósítását.
Barátai is felajánlották segítségüket. Jótékonysági koncertet rendeztek, megalakítva a Felhőkarcoló zenekart. Zsófi, Márk nővére ezt mondta a jótékonysági koncert alkalmával:
„Mérhetetlen köszönetünket és hálánkat kifejezni sem tudjuk a minket támogató emberek felé! Miként 5 éve is már megtapasztaltuk, ilyenkor az egyik legnehezebb és legfájdalmasabb dolog, hogy Márkot látjuk szenvedni és nem tudunk rajta segíteni, sokszor nem tudjuk a fájdalmát enyhíteni. De az összefogás, amit megtapasztalunk felemelő érzést ad neki és nekünk is! A jelenlegi és volt osztálytársai, iskolatársai, barátai, osztályfőnöke, összes tanára, családi ismerőseink, sok kedves, számunkra ismeretlen ember, egy személyként áll mellettünk. Amikor a sok kórházban töltött nap, sok álmatlan, sírással telt éjszaka, számtalan rossz látvány és ennél rosszabb közérzet után Márk arcán mosolyt látni, amit a barátai szereztek neki, az felbecsülhetetlen érzés! Kedves diákok! Talán el sem tudjátok képzelni, hogy az a sok videoüzenet, amit az általatok megkeresett sztároktól kapott Márk, a sok biztató gondolat, kép, mekkora erőt ad neki a további küzdelemhez.
Hálánkat és köszönetünket fejezzük ki ezért a jótékonysági koncertért! Köszönjük a koncert megálmodójának a nemes célú ötletet, köszönjük a fellépő zenekarnak, diákoknak és az őket segítő pedagógusoknak az áldozatos munkát, hálásak vagyunk az Árpád-házi Szent Erzsébet Iskola igazgatójának, összes pedagógusának és Márk minden diáktársának, valamint szüleiknek! Köszönjük a Mindszenty Iskola diákjainak, tanárainak a támogatását! Valamint hálás köszönet illeti a Szent Anna Plébánia plébánosát, és az egyházközségünk minden tagját! És minden támogatónknak nagy köszönettel tartozunk!
Nagyon nehéz helyzetben vagyunk, de mégis, kis lámpásként erőt ad az, hogy mennyi jó ember van a világban! Ezek a kis „pislákoló mécsesek” őrangyalként kísérnek bennünket életünk nehéz állomásain. Mi annyit tudunk tenni, hogy imáinkkal megköszönjük a Jóistennek, hogy a tenyerén hordoz minket és ennyi számtalan csodás embert rendelt mellénk.”
Márk küzdött. Isten legnagyobb harcosának, példaképnek, bajnoknak titulálták őt barátai az internetes oldalakon. A család és leghűségesebb barátai egy percre sem hagyták magára. László atya – a Szent Anna Plébániatemplomból – is látogatta. Végigélte vele küzdelmeit, az elgyengüléseket, az újra felállásokat, a reményeket, a terveket. Végül elérkezett a csontvelő-átültetés napja. Márk unokatestvére volt az adományozó. Március 8-át mutatott a naptár. Mindenki fellélegzett, az átültetés sikerült. Márk mosolygott a képeken, mondván, ez a nap a második születésnapja.
Aztán jött a fertőzés. Lenullázott immunrendszerrel nem tudott ellene harcolni. Akkor újra ostromolni kezdték az eget Márkért az ő szerettei. Újra imaórák, szentmisék, könyörgések szálltak az ég felé. De Isten másként döntött. Márk március 17-én visszaadta a lelkét Teremtőjének. Akkor jöttek a miértek, a kérdőjelek, a szomorú és mégis szebbnél szebb emlékezések. Halála első reggelén a Szent Erzsébet gimnazistái imaórára gyűltek össze, a Mindszenty iskola kápolnájában is imádkoztak a gyerekek. Márk pedig mosolygott rájuk a fényképről. Internetes oldalán lobogott a „Gyertyaláng”, versek, búcsúzások, emlékezések, részvétnyilvánítások jelentek meg barátoktól, családoktól, ismerősöktől.
Mély, lelki és igaz barátságot szakított félbe a halál, ami talán szerelemmé alakulhatott volna. „Húgocska” siratta „drága Bátyját”: „Azt se tudom már Neki elmondani,hogy mennyire szeretem Őt és, hogy ahova megy, vigyázzon magára és remélem majd még találkozunk egyszer valahol. Nem is láthatom már Őt többet soha… ez fáj a legjobban, hogy nem tudtam tőle elbúcsúzni. Nem tudtam elbúcsúzni egy olyan embertől, akit szerettem. Most itt vagyok és egy olyan nagy üresség van a szívemben amit nem tud más kitölteni, csakis Ő, senki más. Ezt valahogy el kell fogadnom, hogy Ő többet nincsen, de ez nagyon nehezen fog menni. Azt gondoltam, minden rendben lesz. Már terveztük, mikor kijön, akkor mit fogunk csinálni, de most ezt el is felejthetem, mert Ő nincsen. Nem látom többet nevetni, nem látom többet elmenni Őt a folyosón és többet nem látom azt a messengeren, mikor a 3 pont megjelenik hogy Ő ír. Nem hallom többet azt, hogy mondja nekem, szia hugi, vagy azt, hogy mennyire szeretlek és, hogy mindig számíthatsz rám.”
Márk hatására sok embernek átértékelődött az élete. Életében és halálában mesterüknek nevezték őt barátai, osztálytársai és nevelői.
Álljon itt néhány az emlékezésekből: „Bajnok vagy, egy hős, aki győzött azzal, hogy rengeteg ember példaképe lettél.”
„Emlékszem arra, mikor tavaly köszöntél nekem a folyosón. Percekig el sem tudtam hinni, hogy egy valódi harcos köszönt nekem. Még a számon is alig fért ki a hello visszaköszönés. Mindig is szerettem volna beszélgetni veled. Mikor meghallottam, hogy mi történt, egyből Istenhez fordultam. Tudtam jól, hogy ha valaki, akkor ő az, aki igazán tud segíteni neked ebben a harcban. Akárhányszor is hallottam, hogy ajánljak fel egy imát valakiért, én rád gondoltam. Azokra az imákra neked volt a legnagyobb szükséged, így nem volt kérdés, hogy érted szóltak azok az imáim. Mindig is egy remek példa leszel arra, hogy az igazi harcosok nem azok, akiket mi a Marvel-filmekben láthatunk, hanem az olyanok, mint amilyen te vagy. Továbbra is példát mutatsz az emberiségnek azáltal, hogy még mindig tanítod nekünk: az igazi erőt nem a fizikumban mérik, hanem a lelki erőben, s ha ott erősek vagyunk, akkor nincs semmi sem, ami megállíthatna bármelyikünket is.”
„Kedves barátom…nem is tudom, hol kezdjem…Amikor először léptem be a Mindszenty kapuján, nagyon féltem, hogy mennyire fogtok befogadni, de te már akkor széles mosollyal jöttél üdvözölni. Az ezt követő 2 év alatt sok mindent megéltünk együtt. Az a sok nevetés, csínytevés, hosszú beszélgetések, a tudat, hogy számíthattam rád. Tudod, nem ismerek nálad nagyobb harcost. Te harcoltál akkor is, amikor minden veszni látszott, harcoltál, mert tudtad, ezután valami jó fog jönni. Büszke vagyok rád, hogy sosem adtad fel, ezzel reményt adtál más embereknek is, és erőt, hogy tovább harcoljanak. Hatalmas űrt hagytál magad mögött, egy osztálytársat, egy lelki társat, egy barátot veszítettünk el. A tudat, hogy most már nem érzel fájdalmat és egy jó helyre kerültél, megnyugtat. Drága vezetőnk, én ezzel az utolsó képünkkel szeretnék végső búcsút venni tőled. Vigyázz magadra odafenn!”
Megjelent egy felhívás: „Szeretettel várunk mindenkit a megemlékezésre, melyet Meszes Márkért szervezünk, március 30-án (szombat) 18:00-tól. Nagylelkű iskolánk, az Árpád-házi Szent Erzsébet, valamint kedves barátaim és családtagjaim segítségével sikerült megvalósítanom tervem. Szerettem volna mindenkinek adni egy lehetőséget, hogy elbúcsúztassa szeretett barátunkat. Az önkormányzat beleegyezésével délután 6-tól egy fát ültet Márk osztálya az Erzsébet parkban. Ezzel indulna a megemlékezés. Majd a rugby-club előtti Duna-parton gyülekezne mindenki, ahol üzenettel rendelkező héliumos lufikat engednénk fel az égbe. Ezzel kapcsolatban az lenne a kérésem, hogy az anyagiak hiánya miatt mindenki maga vegye meg ezt a lufit. Majd pedig egy papírra írja le, hogy mit szeretett volna még elmondani Márknak, hogy ezt a lapot mindenki hozzáköthesse saját lufijához és azzal együtt engedje fel az égbe. Hiszen legtöbben nem tudtunk tőle elköszönni, de ez egyfajta lehetőséget adna mindannyiunknak. Ezek után fellép a Felhőkarcoló zenekar a club előtt. Ebben az időben lehetőség van az adományozásra is. A megemlékezés zárásaként gyertyákat helyeznénk a Duna vízére.
Előre is köszönöm mindenkinek a részvételt és őszinte részvétem a családnak!”
Elültették az emlékfát, felszálltak a lufik az utolsó üzenetekkel, és mécsesek úsztak a Dunán Márk emlékére. Még áramlott a sok üzenet, és a miért? kérdések sokasága. Akkor megjelent a híradás a temetés idejéről. Úgy hatott, mint egy gyógyír a fájdalmas sebre. Nem az, hogy temetés lesz, hanem az, ahogyan közölték szerettei:
„Mély fájdalommal, de Isten akaratában megnyugodva, és a boldog örök életbe vetett hittel tudatjuk, hogy Meszes Márk, mindannyiunk példaképe, hosszan tartó, súlyos betegségének fájdalmait és szenvedéseit Megváltó Urunknak ajánlva, 2019. március 17-én, 16 évesen megtért teremtő Istenéhez. Felejthetetlen szerettünktől 2019. 4. 6-án 11 órakor, szentmise keretében veszünk búcsút……”
Nagyböjt ötödik hete volt. Én, személy szerint mindaddig sirattam Márkot, de ezt elolvasva, úgy gondoltam rá, mint aki a Mennyországban van. Jó volt belekapaszkodni Istenbe. Bízom benne, hogy sokan hasonlóan éreztek. A temetés is rendkívüli volt. Az atyák, a diakónusok és a ministránsok hófehérben jöttek be a templomba. „Hálaadó szentmisére jöttünk össze. Hálát adunk Márk életéért, azért, amiért a mienk volt, azért, amiért ismerhettük őt, hogy példaképünk lett, bátorságban, kitartásban, a szenvedés elviselésében, és az Istenbe vetett végtelen hitével és reménnyel.” – kezdte a szentmisét László atya. Majd elbúcsúzott Márktól, aki kicsi gyermekkora óta ministránsa, tanítványa volt. Nem gyászszertartás, igazi hálaadó szentmise volt, Márk urnájával és fényképével. Mindenki könnyes szemmel hallgatta a liturgiát, a szeretet könnyeivel búcsúztak.
A város is mindent megtett, a temetés idejére lezárták a Petőfi utcát, rendőrök irányították a forgalmat. A temetőbe érkezve „elkezdett az eső cseperészni, de mintha mindegy volna,” nem állt el, sőt még jégeső is hullott. „Az ég is siratja őt” – mondta mellettem egy nénike. Belehelyezték az urnát a családi sírba. Mindenki egy-egy szál virággal vonult a kegyelet jeléül. Nem énekeltek halotti énekeket. Gyönyörű ének hangzott a fiatal kántortól. Nem volt semmi, ami elborzaszt, amit a halál üzen a temetések alkalmával. A család néma fájdalma, rövid ima, síró fiúk és lányok kis csoportokban, össze-össze ölelkezve álldogáltak, majd lassan eloszlott a tömeg. Elállt az eső.
A barátok, ismerősök, azóta is éltetik Márk üzenőfalát, versek, búcsúk, remények, bocsánatkérések és szeretetteljes sorok jelennek meg. Régi fotók, és újak, a már levelet hajtott emlékfáról, égő mécsesekről, friss virágokról.
Márk oly sok embert tanított, életében és halálában olyan összefogások történtek, ami tanulságos és példaértékű mindannyiunk számára. Így emlékszünk rá, sokan, sokáig, amíg élünk.
„A jó harcot megharcoltam, a pályát végigfutottam, a hitet megtartottam. Most készen vár az igaz élet koronája. 2 Tim.4, 7-8” – állt a gyászjelentésben. A húsvéti ünnepkör napjait éljük. Krisztus feltámadott! Meghalt értünk, hogy mi örökké éljünk. Márk is él, az örök életbe vetett hittel reméljük és hisszük ezt. – Márk az Úr asztalánál szolgál a Mennyországban. Nyugodtan imádkozzatok az ő közbenjárásáért, mert a szentek sorában van – mondta László atya.
Végezetül álljon itt a gyermekkori barát búcsúzó sora: „Nagyon nehéz erről az egészről bármit is szólni, ugyanis elvesztettünk valakit. Valakit, aki számunkra többet jelentett mindennél. Márk nem csupán egy kamasz srác volt a többi közül, egy igazi bajnok volt. Egy harcos. A legeslegnagyobb harcos ebben az undorító, mocskos világban. Az a harcos, aki kisgyerek korom óta mindig mosolyt csalt napjaimba, minden rossz napomon mellettem állt. De tudjuk, hogy már egy jobb világban van, ahol nincs ennyi undorító szenny és a Jó Isten jobb kezénél pihen békében.
Márk, és most hozzád szólok. Mindig emlékezni fogunk rád. Egy bajnok voltál, aki megmutatta mindenkinek, hogy mit jelent küzdeni, hogy mit jelent tűrni.
Nem értem miért beszélek múlt időben, hogy bajnok voltál….hiszen egy bajnok vagy, egy hős, és az leszel, amíg világ a világ…”
