Az emberarcúság a politikában nagyon komoly „skill” tud lenni. Alexander Dubček óta ezt mindennél világosabban tudjuk, aki moszkovitaként létrehozta az emberarcú szocializmus szókapcsolatot, melyről amikor először hallottam az alapiskolában a történelemórán, kis híján kiestem a padból. Hogy a csodába lehet a szocializmus (értsd kommunizmus) emberarcú? Egyáltalán hogyan tudna egy politikai irányzat emberarcú lenni? Sehogy.
Annak az eladása és az ’50-es évek szigorának némi enyhítése bizonyos kontextusban máris emberarcúsághoz tud vezetni akkor is, ha a mázat és a konteót elvonatkoztatjuk, pontosan látjuk, hogy az szinte ugyanaz. 1968-ban Dubčeket „messianizálták”, tőle várták, hogy a Sztálin-Gottwald-Novotný-féle irány változzon. Ezt testesítette meg Dubček, éppen mint Magyarországon Nagy Imre. Ettől függetlenül mindketten hithű kommunisták voltak, de jelen írás nem személyük szerepét és megítélését hivatott taglalni.
Valójában csak arra szeretnék rámutatni, hogy mind a magyar, mind a szlovák társadalomban élénken él a messiásvárás mítosza. Magyarországon ez sokkal szekularizáltabb – annak ellenére is, hogy 9 éve kétharmaddal kormányoz Orbán Viktor – Szlovákiában pedig kimerül divathullámú szavazástrendekben.
A szlovák választók egy-egy új irányzat és annak megtestesítő politikusa felmerülése esetén úgy képesek koncentrálódni, mint a tengeri halrajok.
Bár mély elemzést erre vonatkozóan nem végeztem, de ez nagyjából 1968-tól, a Dubček személyében való reménykedéstől eredeztethető. A rendszerváltás idején így generálódott hirtelen nagy támogatottsága a VPN-nek (a következő választáson már a parlamentbe se jutottak be), majd a ’90-es években így duzzadt hirtelen nagy támogatottsága Mečiarnak, aztán ebbe a szerepbe bújt Fico is. Köztük Dzurinda és Radičová próbálkozott még ezzel a modellel, de ők hamarabb pukkantak ki, mint a kultuszuk kiépült volna, és ezt lovagolta meg Andrej Kiska is, aki azt hitte, mindezt át tudja vinni majd a pártpolitikába is (egyelőre nem úgy tűnik).
Érdemes lenne összeszámolni, hogy az elmúlt 30 évben hány párt tündökölt és bukott a szlovákiai politikai palettán. Hihetetlen mennyiségű. Egyciklusosak, ciklus nélküliek, indulásukban bukók, átalakulók, átnevezettek… Bámulatos a fluktuáció. Éppen ezért rengeteg a politikai kalandorság is, ami a már ecsetelt tömeges naiv messiásvárás jelenségére próbál rámozdulni.
Nos, hasonló tendenciát mutat egyelőre a Progresszív Szlovákia párt is, mely a semmiből érkezve lett hirtelen meghatározó tényező, úgy, hogy a marketingen kívül a politikájukról egyelőre nem sok mindent lehetett hallani.
Ám, hogy ez mennyire nem lényeges, azt bizonyítja, hogy elnyerték a pozsonyi polgármesteri széket (és több nagyobb városét), a Köztársasági Elnöki Hivatalt és az európai parlamenti választásokat is. Ismétlem, úgy, hogy tulajdonképpen a kitűnő kampánymarketing-elemeken kívül a politikai témákról még nem sok mindenben nyilvánultak meg, de még csak az értékrendről sem vallottak színt feltétlenül (jobb- és baloldaliak is, keresztények, konzervatívok, szociáldemokraták meg liberálisok, stb.) A párt második embere, Ivan Štefunko kisöpörne a politikából minden „régi arcot”, holott szerény személye is 1999-től van a politikában (közvetlen munkatársa és párttársa volt például Ficónak, Ftáčniknak, Trebuľának vagy éppen Blahának, volt államtitkár is, és jelenleg éppen a negyedik pártját fogyasztja).
A „Legyél a változás része… Közeleg a változás… Valóban európai Szlovákiát” jelszavak önmagukban véve is általánosak (PS), ám Čaputová köztársasági elnöki kampányszlogene még ezeken is túltett: „Fogjunk össze a rossz ellen (Postavme sa zlu, spolu to dokážeme)”. Az elnök asszony kitűnő érzékkel, enyhe gesztusokkal megszólította a kisebbségeket is, melynek csúcspontja a Gombaszögi Nyári Táborban tett látogatása volt.
Más esetben az ilyennek tényleg felhőtlenül lehetne örülni, hiszen a korábbi elnökök, de úgy általában a szlovák politikusok nem nagyon vesznek rólunk tudomást (nem illünk ugyanis az idestova százéves nemzetpolitikai országépítés-koncepcióba).
A Čaputová iránti celebi rajongásnak ugyanakkor más olvasata is van. Bárhogyan is nézzük, tulajdonképpen az elnök asszony ugyanis egy pártjában tagsági viszonyát felfüggesztett aktív pártpolitikus, aki így gyakorlatilag kampánytevékenységet folytat. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint ahogy kinyilvánította, hogy korábban Híd-szavazó volt, ám csalódott. Így gyakorlatilag kiadta az irányt a vele szimpatizálók felé, hogy a PS-t ajánlja.
Félre ne értsen senki, az eddigi megnyilvánulásaiból és viselkedéséből kifolyólag nincs vele egyáltalán gond. Határozottan kellemesebb látvány, mint bármelyik elődje. Politikáját tekintve, melyet nem ő, hanem a pártja szab meg (ami egyelőre nem túl világos) viszont éppen az a modell az esete, mint ’68-ban Dubčeké. A messiásvárás újabb felvonása, annyival kiegészülve, hogy ezúttal a sorhoz csatlakozott a magyar liberális értelmiségi holdudvar is, mely ugyancsak elfordulóban van a Hídtól. Az egyetlen felvidéki magyar napilap körül kialakult csoport a lap hasábjain erőteljes fenntartásokkal kezeli a magyar politikai egység kialakítására tett próbálkozásokat, s óvatosan bár, de mintha az újkori politikai aktivizmus felé próbálnának elmozdulni (szlovák pártokban magyar kirakatszemélyek és platformok).
Ennek kapcsán viszont nem mehetünk el szó nélkül amellett, hogy az Új Szót birtokló Petit Press cég többségi tulajdonosa (55%) annak a csoportosulásnak a része, mely a korábbi köztársasági elnök, Andrej Kiska mögött áll. (Külön kuriózum, hogy a kisebbségi tulajdonos (45%) pedig a Smerhez kötődő PENTA.)
Persze nem állítom, hogy itt bármiféle összefüggésekről vagy összefonódásokról lenne szó, viszont nem árt tisztában lenni ezekkel a tényezőkkel sem.
