A Hagyományok Háza Vízmelléki népzene címmel adott ki – Kozák József ádámosi prímás dallamaiból – hangszeres népzenei példatárat. A Horváth Attila – Árendás Péter gondozásában megjelent kiadvány hiánypótló értékeit az előbbi társszerző foglalja össze.
Horváth Attila az Óbudai Népzenei Iskola, valamint a Ward Mária Zeneművészeti Szakgimnázium tanára. A zenész-pedagógus társszerzője a Hagyományok Háza Vízmelléki népzene kiadványának. A füzet jelentőségét az alábbiakban jellemzi.
„Vízmellék, mint néprajzi kistáj kevésbé ismert a hazai közönség előtt; a Kis-Küküllő mentén, a Székelyföldtől délnyugati irányban terül el. Jelen kiadvány Vízmellék egyik falujának, Ádámosnak a népzenéjét dolgozza fel.
Ádámoson a Maros-Küküllő vidékére jellemző, többnyire egységesnek mondható tánckultúra maradt ránk. A területre jellemző a pontozó férfitánc, aminek az elnevezése településenként változhat, például Ádámoson magyarosnak, Szászcsáváson sűrű verbunknak hívják. A Maros-Küküllő vidékre jellemző lassú férfitánc elnevezése szegényes, bár ezt éppen Ádámoson nem táncolják. Az ádámosi zenészek repertoárján mégis szerepel, mivel a közelben lévő falvakba is átjártak muzsikálni. A középgyors férfitánc pedig a verbunk. A másutt általános csárdást itt lassúnak, a gyorscsárdást pedig szökőnek hívják.
A páros táncok közé még beépült egy forgó jellegű párostánc, a féloláhos, és a székelyverbunk, amit verbunkzenére lejtenek. Így alakult ki a közép-vízmelléki táncok hagyományos sorrendje: a magyaros, lassú, féloláhos, székelyverbunk és szökő. Érdekes jelenség, hogy a férfitáncok zenéjére (magyaros, székelyverbunk) párosan is táncoltak. Erről a témáról a kiadványban Pávai István ír részletesebben.
Az ádámosi Kozák József, akinek játékáról a kiadvány készült, már sajnos nincs köztünk. Tudomásom szerint teljes vonószenekar nincs már a településen. A közelben még Szászcsáváson ápolják a mai napig a zenei hagyományokat; s mivel gyakran átjártak egymáshoz muzsikálni, sok közös dallam található a repertoárjukban.
Az ádámosiak fél-amatőr zenészek voltak, egy darabig megélhettek ugyan a muzsikálásból, de náluk is – akárcsak Magyarországon a kommunizmus éveiben – kellett egy munkakönyves állás is.
Amikor a szintetizátoros-lakodalmas zene tért hódított, egyre kevésbé tudtak megélni a hagyományos vonószenekarok. E zenészek respektusa akár falvanként is eltérő lehetett, egyes helyeken a társadalmi ranglétra alján helyezkedtek el, máshol – mint például a vajdaszentiványi Horváth Elek esetében – nagy megbecsülésnek örvendtek. A falusi zenészek egyébként nem tudtak kottát olvasni, tudásuk apáról fiúra szállt. Gyakran az apa egy másik zenészhez is elküldte gyermekét tanulni, mint egykor a céhlegényeket.
A kiadvány alapját képező zenei anyagot 1992-ben gyűjtötte a Zenetudományi Intézetben Havasréti Pál, Németh István és Vizeli Balázs. A felvett videoanyag külön értéke, hogy a kamera végig közelről vette a prímást, ez pedig nagyban megkönnyítette a lejegyzést. A hangsávokat pedig egymástól teljesen elkülönítve vették fel, így egy-egy hangszer játékát önállóan is lehetett tanulmányozni. Ezek a felvételek a kiadvány DVD-mellékletén is megtalálhatóak Vavrinecz András szerkesztésében.
Az ádámosi zene közzétételére zenepedagógiai céllal is esett a választás, mivel nagyon jól tanítható, s aránylag kezdő, a hangszerkezelés alapjait már elsajátított zenészeknek is ajánlható; a tanulók lendületes, hamar sikerélményt adó zenét ismerhetnek meg.
A kíséret is nagyon egyszerű vonásfajtákból és kizárólag dúr akkordokból áll. Ezt itt Árendás Péter lejegyzése nyomán lehet tanulmányozni.
A kiadvány a szóban forgó gyűjtésnek szinte a teljes magyar anyaga, csupán egy-két műzenei gyökerű dallamot szűrtünk ki. A szemelvények java része régi stílusú népzene, de néhány új stílusú dallamot is publikáltunk. Érdekesség, hogy a kötetben megtalálható a Rákóczi-induló ádámosi változata. Ezt a dallamot minden faluban játszották, gyakran mulatságzáró számként hangzott el, vagy e nótával muzsikálták ki a nemkívánatos személyeket a vigasságból.”
