A fenti címmel szervezett kerekasztal-beszélgetést Párkányban a LIMES – ANAVUM Regionális Honismereti Társulás és a Párkányi Múzeum.
Az est vendége két ismert közéleti személyiség volt, dr. Molnár Imre történész, diplomata és Hrubík Béla író, a Csemadok korábbi országos elnöke, Ipolynyék volt polgármestere személyében.
Az Ipoly menti születésű vendégek elhozták a Duna-parti városba legújabb könyvüket és kóstolóba a vidék legfinomabb borait.
Mindkettőjüknek a közelmúltban jelent meg könyve, s ez adta a közös találkozás ötletét. Arra is fény derült ezen az esten, hogy nemcsak egy tájegység szülöttei, de mindketten – bár különböző küldetésben – a felvidéki magyarság sorsát viselő, védő, a közösségért aggódó és cselekvő emberek. A kettejük párbeszédének a sorsközösség volt a témája.
Molnár Imre diplomatát bármerre vitte a sorsa, a szülőföld vonzása, az ősök emléke és tisztelete mindenütt elkísérte és kíséri ma is.
Amikor beszélgetőtársa megkérdezte, szerinte mi tartotta meg a magyarságot több mint ezer éven át, Molnár a régmúlt időkre tért vissza, őseit idézve emlékezetében.
Hitét a jó Istentől kapta, de erre déd- és nagyszülei, valamint családja vezette rá.
Mindennapi életünk óráiban velünk volt, és van ma is az Isten, s ha benne bízunk, megtaláljuk a helyes utat, vallotta. Olyan korban nőtt fel, amikor mintegy játékszerei voltunk egy nagyobb erőnek, s ez a veszély ma is fenyeget. A magyar történelem nagyjaival, szentjeivel, életükkel példázta megmaradásunk zálogát, mert nem homokra épített vár a mi hitünk, hanem sziklára, ezért áll ma is. Csak tőlünk függ, meg akarjuk-e tartani. Földi emberre a teljesség igényével nem bízhatjuk életünket, a szentek mutatják az utat – vallotta Molnár Imre.
S mint könyvében írja: …ahogy telik az idő, úgy látom, hogy ez a dolog sokkal fontosabb annál, mintsem politikusokra lenne bízható. Persze az ő hivatásuk fontos, s nekünk imádkoznunk kell azért, hogy minél jobban tudják azt betölteni.”
Szólt a lengyel–magyar barátság eredetéről, történelmi példáiról, mely „ha megérint, nem enged el”. Lelki-szellemi síkon volt, és van ma is szükségünk szövetségesekre. A lengyelekkel való kapcsolatot, lelki közösséget a honfoglalás korára vezette vissza. A szakrális dimenziók is éltették évszázadokon keresztül a két nép közeledését.
Molnár Imre arról faggatta Hrubík Bélát, hogy szerinte a felvidéki magyar miért zárkózik magába, s hol veszett el belőlünk a felelősségtudat? Említést tett a volt polgármester azon cselekedetéről is, amikor szolidaritást vállalva a székelyekkel, a hivatal falára kitűzte a székely zászlót Ipolynyéken.
Hrubík Béla fejtegetéseiben elmondta:
hiányzik belőlünk az együtt gondolkozás képessége. Dolgaink felvállalása nem működik. Harminc évvel a változások után sem fogalmaztuk meg, mit akarunk. Közösségileg nem tudunk cselekedni.
A székelyeknek példaképül kell szolgálniuk számunka. Van esély az újrakezdésre! Végre ideje lenne megfogalmazni, merre tartunk, mit akarunk, függetlenül attól, ki mit mond és ki mit gondol. Egy közös asztalhoz kellene ülnie mindenkinek és közös akarattal cselekedni. Létrehozni a Felvidéki Magyar Tanácsot, a Felvidéki Magyar Önkormányzati Szövetséget! S nem engedhetjük meg magunknak, hogy egymás mellett elbeszéljünk. Itt az idő, képesek vagyunk rá!
Molnár Imre a beszélgetés végén Hrubík könyvéből a sorsunkért aggódó embernek az otthontalálás, otthonkeresés iránti vágyát idézte:„Otthont, ahol nincs nyelvtörvény, nincs megszorítás, nincs gyalázkodás, nincs gyűlölet, nincs megalkuvás. Otthont, ahol mi »vagyunk«, mint a mohával benőtt sziklák, mint az emberben lévő lelki béke, mint a folyó, a fű és az ég. Csak vagyunk, mert ez a mi életünk. A mi akaratunk. A mi gyalázatunk. A mi alázatunk. A mi értékünk. A nagyszüleink és a szüleink öröksége. A hagyaték, amit sem szél, sem eső, sem tenger el nem moshat.”
Az est mindkét vendég részéről dedikálással, majd finom Ipoly, Garam, és Duna menti borok melletti beszélgetéssel ért véget.
A közönség soraiban a helybelieken kívül voltak Esztergomból, Búcsról és Bátorkesziről is. Az est hangulata az advent előtti estén a múltat kötötte össze a jelennel, üzenve a jövőnek.
