„A halál az egyetlen múzsa” – írja Kosztolányi Dezső, s ez még akkor is igaz, ha sokunk számára a halál az életünk utolsó pillanatáig tabu marad. Még akkor is, ha szép lassan elmennek azok, akik a legfontosabbak a számunkra. A szüleink, a barátaink, ne adj’ isten, a gyerekeink. Így 50 táján, amikor az embert elhalmozzák a betegségek, az álmaiba már nem egyszer becsörtet a halál. De aztán felébred, s megpróbálja magától elhessegetni a gondolatot.
Huszonéves voltam, amikor először kellett szembenéznem a halállal. Alig pár száz méterre a kollégiumtól, ahol laktam, durrdefekt következtében a villanyoszlopnak ütközött egy gépkocsi, amelyben barátaim ültek.
A két lány szerencsésen megúszta, a két fiú viszont meghalt. Egyikük azonnal, a másikuk pedig pár nappal később. Vajdaságiak voltak, s tanárként én vezettem az intézet küldöttségét a temetésre. Annak végeztével már indulóban voltunk hazafelé, mindenki felszállt a buszra, amikor a halott fiú édesapja odajött hozzánk, s beinvitált bennünket a halotti torra. Tiltakoztam, de hiába. A művelődési házban gulyáslevest kínáltak fel, s bár semmi kedvem nem volt hozzá, végül is engedtem az unszolásnak, s merítettem a gőzölgő edényből egy keveset. Mellettem ült a halott fiú édesanyja, körzeti orvos, aki fájdalmában ecsetelni kezdte a halál körülményeit, elmesélte, hogy az ő fia legalább nem sokat szenvedett, a kormány szétroncsolta a belső szerveit, olyan belső sérülései voltak, hogy szervezete azonnal feladta a küzdelmet. Nem úgy a másik fiú, aki még napokig vívta élethalálharcát a kórházban. Rosszul lettem, s kirúgván magam alól a széket, a mosdóba menekültem, s illem ide vagy oda, már nem mentem vissza, az autóbuszban vártam meg, míg a többiek befejezték az evést. Ekkor találkoztam életemben először szemtől szembe a halállal, s ugyan azóta már a szüleim is itthagytak, valahogy mégis könnyebben el tudtam viselni az űrt, ami utánuk támadt. Egy-egy barát elvesztése viszont (most nem a halálra gondolok) sokkal jobban megviselt, mint mások fizikai távozása.
Még emlékszem, a kilencvenes évek elején életem egyik első színházi előadása volt Budapesten a Rózsakiállítás. Hogy miről is szólt, azt rég elfelejtettem, de egy-egy szereplő játéka, s az előadás hangulata mélyen beleégette magát a lelkembe.
Nemrég az egyik tévéadón visszanézhettem az előadást, s rádöbbentem, miért is maradt meg bennem az Örkény István kisregényéből készült előadás annyira.
Az ugyanis eléggé el nem ítélhető módon a halálról, annak elfogadásáról/elviseléséről szólt. Egy kezdő filmrendező, Korom Áron (akit Rudolf Péter játszott), a halálról készít dokumentumfilmet. Az akkor is, a szocializmus idején, ahogy most is, tabutémának számított, s csak nehezen kapott engedélyt a filmje leforgatására. A kiválasztott interjúalanyok egyike addigra már meg is halt (a felesége beszél a haldokló utolsó napjairól), a másikuk utolsó napjait sikerül rögzíteni (a rákos nőt alakító Pap Vera évekkel később személyesen élte át ugyanezt), míg a harmadik, J. Nagy, az író fikciós játékba kezd, s csak utólag derül ki, hogy a játék véres valósággá válik, s a kamerák előtt hal meg.
A kisregény megjelenése óta eltelt mintegy 40 esztendő (az akkor már súlyos beteg Örkénynek szintén ez volt az utolsó műve), s a napokban ismét megjelent egy könyv, Balog Beátának, a Sme főszerkesztőjének Emberekkel teli könyv című kötete (a saját illusztrációival), amelynek egyik központi motívuma szintén a halál.
Balog Beáta édesanyja halála kapcsán járja körbe a témát, a halált, az elmúlást, annak megélését, elfogadását, megírását. Ma elég felmenni az internetre, belelapozni egy-egy napilapba, bekapcsolni a televíziót, amelyek ontják ránk a haláleseteket. Véres merényletek, pusztító tüzek, repülőgép-szerencsétlenségek, sorolják a halottak számát, mi üveges szemekkel legyintünk egyet, s holnapra már el is felejtjük, hiszen újabb halottakról értesülünk. Holott minden egyes halottnak megvolt a maga élettörténete, amely lehet, hogy csak neki volt fontos, de mégis az övé volt. Ilyen történeteket keres kitartóan Balog Beáta is, aki közben elmeséli rákos édesanyja utolsó heteit-hónapjait, szembenézését a halállal, de szól arról is, hogy a világ más tájain hogyan fogadják az elkerülhetetlent, s mit is kíván/vár el az újságírói etika a halál tálalását illetően.
Nagyon szomorú könyv, amit Balog Beáta letett az asztalunkra, felkavar, mégis megnyugtat. Főleg így, közeledvén ahhoz a bizonyos végső eseményhez. Bár, ahogy Wittgenstein írja: „A halál nem az élet eseménye. A halált megélni nem lehet.” De elfogadni talán igen.
