Talán nem hangzott túlzottan meglepően az átlagpolgár számára, hogy Szlovákia a dicsőségesnek nem mondható 59. helyet foglalja el a Transparency International által felállított Korrupcióérzékelési Index nevű 2019-es világranglistán, méghozzá úgy, hogy az utóbbi években egyre lejjebb csúszik azon a bizonyos borítékokkal övezett lejtőn.
A Transparency International Slovensko „eredményt” kommentáló igazgatója, Gabriel Šípoš egy saját felmérésre hivatkozva kijelentette, amint azt ti is „látjátok, feleim, szemetekkel”: Szlovákiában nem büntetik a magas szinten elkövetett korrupciót.
Ezt mi sem bizonyítja szemléletesebben, mint az, hogy a büntetett jogsértések kétharmada 500 euró alatti, 40 százaléka pedig 100 euró alatti, enyhébb korrupciós eset volt. A TIS szerint jelentős mértékben csökkent az elítélt politikusok, bírók, rendőrök és ügyészek száma is. Ebben a választási ciklusban (2019 októberéig) 12 ilyen eset fordult elő, az előzőben 30. Šípoš rámutatott: a korrupcióval kapcsolatos ítéletek száma harmadával csökkent a 2012-2015 közötti időszakhoz képest.
Tévedés ne essék, örömre tehát semmi okunk, nem azért csökkent ugyanis a korrupcióval kapcsolatos eljárások száma, mert visszaszorulóban lenne a korrupció jelensége, épp ellenkezőleg. Érdekes ellentmondás van ugyanis a korrupcióérzet növekedése és az ítéletek számának csökkenése között.
Ezekből az adatokból és a mindennapi tapasztalatokból is az következik, hogy a kis halakat kifogják, a nagy halakhoz viszont nem nyúlnak az ugyancsak korrupciótól átszőtt nyomozati és igazságszolgáltatási szervek. S hogy mégis ki tehet minderről? Nem kérem, nem a maffiával összefonódott kormány, nem a korrupt politikusok, állami, bűnüldöző és igazságszolgáltatásra hivatott szervek, hanem a média!
Peter Pellegrini kormányfő szerint ugyanis az, hogy Szlovákia csak az 59. helyet foglalja el a Transparency International által felállított korrupcióérzékelési világranglistán, a médiavisszhangot kapott rengeteg korrupciós ügy eredménye, melyek többsége a bíróságokat érintette. Mint mondta, a médiának köszönhetően „az embereknek nap mint nap szembesülniük kell a média által célzatosan adagolt információkkal, amelyek különféle rendőrségi anyagokból vagy üzenetváltásokból szivárognak ki. Megértem, hogy a média által festett kép, amely nem mindig a valóságot tükrözi, erősen elbizonytalanítja a szlovák állampolgárokat, akik emiatt kevésbé bíznak az állami intézményekben“ – vélekedett a sajtót szívből gyűlölő és ezt gyakorta ki is nyilvánító elődje szellemében Pellegrini, aki pedig még a Smer értelmesebben megnyilvánuló tagjai közé tartozik.
Tehát nem a Kočner-ügy és a nyomában kipattant számtalan bírósági, rendőrségi és egyéb pozíciókból történő kénytelen-kelletlen távozást kiváltó ügy – melyek felsorolásához kevésnek bizonyul ennek az írásnak az észszerű terjedelme – okozta a korrupciós listán való „dicsőséges“ helyünket, hanem az, hogy az átkozott médiának hála napvilágra kerülnek, s ennek következtében nem minden esetben lehet eltussolni ezeket.
S ugyanakkor nem szabad megfeledkeznünk arról sem, hogy ez a kijelentés akkor hangzott el, amikor az egész társadalmat megrázó újságírógyilkosság pere zajlik.
A vádlottak padján pedig azok a gyilkosok és felbujtóik ülnek, akik ezért öltek/ölettek meg egy bátor fiatal újságírót, mert erkölcsi kötelességének tartotta, hogy feltárja többek között egy olyan maffiózó bűncselekményeit, akikkel kormánytagok, politikusok, bírók, ügyészek, rendőrök és egyéb „minden gyanún felül álló személyiségek“ bratyiztak.
Ugyanakkor ebből a smeres kútfőből többször elhangzott az is, milyen káros a média nyomásgyakorlása az ilyen ügyek kivizsgálóira. Nos, nem hiszem, s nem is hihetem, hogy a média károsabb nyomást gyakorolhatna, mint például a hatalmukkal visszaélő bírók, igazságügyi államtitkárok, ügyészek és mindazok, akiknek szorgos és célirányos tevékenységére az utóbbi időben derült fény, olykor a média hírverésének köszönhetően is.
Csakhogy ebben az országban, ahol a „skutok sa nestal“ immár szállóigévé lett, (lásd legutóbb Trnka ügyét), ha a média ezekkel és az ezekhez hasonló számtalan üggyel nem foglalkozott volna olyan kitartóan, akkor ez az ország még mélyebbre süllyedt volna a mocsárba.
Visszatérve erre a kormányfői okfejtésére, abból egyenesen adódik, hogy ha a sajtó képviselői nem tennék a dolgukat, amit a társadalom joggal elvár tőlük, és nem hoznák nyilvánosságra a visszaéléseket, az úgynevezett ügyeket, melyek úgy szaporodnak tájainkon, mint eső után a gomba, hanem csupa szépről és jóról írnának, akkor ez itt egy boldog, békés ország lenne, csupa elégedett polgárral, ahol a korrupciót nemhogy nem éreznék, hírből sem ismernék az emberek…
Végkövetkeztetésként pedig megállapítható, hogy a korrupciót és egyéb úri huncutságokat művelni lehet, csak azt kell megakadályozni, hogy a sajtó kiszivárogtassa. Ki tudja, ez talán még egy választási kampányszlogennek is elmenne, s ebben az országban minden bizonnyal sokkal hitelesebbnek hangzana, mint azok, amelyeket az óriásplakátokon rendre olvashatunk.
