Nem, nagyon nem lepett meg, amikor 2011 december elején jött a hír, hogy M. Csepécz Szilvia egykori kolléganőm végleg itt hagyott bennünket földi magányunkban. Évek óta benne volt ez a levegőben. Emlékeztem a hosszú éjjeli monológokra, amikor a kihangosított telefon az ágyam melletti asztalkán feküdt, s amelybe néha válaszul belesuttogtam, itt vagyok, figyelem minden szavadat. Sokszor újrakezdte, de „A kés! Uramisten, a kés!” Ha belegondolok, még csak ma lenne 55 éves.
Kis Építő, Tábortűz, Nő, Új Ifjúság, Irodalmi Szemle, Vasárnap, Mizujs – szóval végigjárta az írói-újságírói szamárlétrát. Versek, mesék, életszagú lírai végtörténetek. Ez mind belefért Szilvia nagyon gazdag életművébe. Párkányban érettségizett, de nem vették fel főiskolára, így kultúrházvezető lesz Barton, s már ekkor kacérkodik az újságírással. A Nő című lap gyakornoka, majd riportere, ahol közel húsz esztendőt tölt el. A Madách 1986-ban indítja útjára a Próbaút című antológiával az Iródia nemzedéket. 11 alkotó, ő az egyetlen nő közöttük. Hizsnyai Zoltán, Krausz Tivadar, Hodossy Gyula, Juhász R. József, Ravasz József vagy a korán elhunyt Talamon Alfonz. Nagyon erős kezdés, de a többségük sikerrel ugrotta meg a maga által felállított mércét (A szlovákiai magyar irodalom egyik különös sajátossága, hogy egy-egy antológiához köthetők az indulók). Míg élte a megannyi megpróbáltatásokkal teli hétköznapokat, gyerekeket nevelt, különböző megélhetési munkákat vállalt, de az újságírástól nem tudott elszakadni. 2001-ben Szegeden oklevelet is szerez, s a Vasárnap című hetilap szerkesztője lesz.
S itt szeretnék megállni egy pillanatra. Ekkoriban ismerjük meg egymást Rimaszombatban, a Tompa Mihály Országos Szavalóversenyen, ahová mint zsűritag, visszajáró vendég. Mivel egyre több a személyes gondja, ez a zsűrizésén és az akkori kapcsolatunkon is lecsapódik. Amikor pár évvel később a kollégája leszek a Vasárnapban, s napi kapcsolatba kerülünk, egy ideig emlékeztet is kellemetlen rimaszombati (v)iszonyunkra. De pár hét elég, s kapcsolatunk immár a másik végletét éli. Naponta beszélünk, közösen keressük a témákat, s azon kevesek közé tartozik, aki nem rohan a feletteseink után, ha egy-egy mondatával nem értek egyet, vagy helyhiány miatt pár bekezdést kihagyok az aktuális írásából. Ekkor ismerkedek meg a verseivel is.
Bőven túl van már első önálló verseskötetén (Történések küszöbén), Magház (2002 ), ahogy gyerekeknek írt sikeres és nagyon szeretett könyvein (Az ajtón túl, Kicsi, kisebb, legkisebb – ez utóbbi elnyeri az év legjobb szlovákiai gyermekkönyvének járó YBBY-díjat). 2004-ben lírával átitatott kisregénnyel (Egyszerű viselet) lepi meg az olvasóit. „Történései, mondatai, szókapcsolatai vagy éppen elkezdődnek, a narrátora pedig zavartan s kicsit rezignáltan áll a »történések küszöbén«” – írja írásművészetéről Tőzsér Árpád. Intenzív munkakapcsolatunk nem sokáig tart, a nyughatatlan lelkületű, egyre több irodalmi műfajban megnyilvánuló M. Csepécz ideiglenesen ismét otthagyja az újságírást, s a köbölkúti könyvtár vezetője lesz. Közben leporellókat, rádiójátékokat ír, a Királylány a kukában című rádiójátékát a Pátria Rádió mutatta be.
Évekig a köbölkúti könyvtár vezetőjeként dolgozik, szinte hetente hív, lelkesen veti magát az új munkájába, miközben tele van kétségekkel is. Emlékszem, elfogadja a meghívásomat, s eljön Szepsibe, az Egressy Béni Színjátszó Fesztiválra. Amíg Rimaszombatban féltem minden megnyilvánulását, most lesem minden szavát. Együtt jövünk haza rozoga Škodáján, amelyet többször is meg kell tolni a Szoroskőn. Az általában kétórás út mintegy négy órát tart, de most nem bánom. Majdnem behívom egy kávéra, de mivel siet, ezt máskorra halasztjuk. Majd egyszer odaát.
„Korán kialakult és lassan változó, jellemző vonásaiban azonban markánsodó, egyre mélyülő világ M. Csepécz versvilága. Észrevétlenül gyarapodik, mint a korallzátony” – ezt már Szeberényi Zoltán írja a költészetéről, aki szerint M. Csepécz számára a vers a létezés tartozéka lett.
2011-ben ismét visszatér szerelméhez, az újságíráshoz. A Katedra Társaság által kiadott Mizujs gyereklap főszerkesztője lett. El is küldte az első számokat, véleményezésre és írásra buzdítva. Aztán jött a megrendítő, de korántsem meglepő tragikus hír…
„Most elmegyek
magadra hagylak idő-nyoszolyádon
hol fémbe olvasztott reggelek kovácsolódnak
rianó hajnal mélyén rezzen az arcod
s megfelezve lényeged és az időt
a repedések a csendben utánad kutakodnak”
(Fájdalom)
