Az I. világháború lezárásaként 1920. június 4-én a Versailles melletti Nagy-Trianon palotában került sor a békediktátum aláírására, mely megpecsételte a történelmi Magyarország sorsát. A 20. század legnagyobb magyar nemzetvesztését, történelmi és emberi tragédiáinak sorát hozta maga után. Magyarország elvesztette területének és lakosságának mintegy kétharmadát.
A tragédia után 100 évvel a magyar emberek és Európa más népei egy részének az emlékezetében úgy él, a magyarok megérdemelték a büntetést, ők akarták a háborút. Ezzel szemben 1914-ben a háború kitörése előtt Európában két vezető politikus volt, akik próbálták elkerülni a háborút: az angol Sir Edward Grey és gróf Tisza István magyar miniszterelnök. A trónörökös meggyilkolása után július 7-én Bécsben közös minisztertanácsi értekezlet volt, ahol egyedül Tisza ellenezte a háborút, majd július 8-án egy érvelő levelet írt a királynak a háború ellen.
Magyarország úgy vágott neki a háborúnak Ausztria oldalán, hogy nem rendelkezett teljes függetlenséggel. Ellenben a háborút lezáró tárgyalásokon a vesztes országok közül Magyarországot érte a legnagyobb terület- és népességvesztés. Hogyan lehetséges, hogy még a vesztes Ausztria is területet kapott Magyarországból?
Itt az ideje, hogy Európa vezetői kimondják és elismerjék, a magyarság, a magyar nemzet Trianonnak áldozata, nem pedig előidézője, és nem az elkövetője.
Az nem járja, hogy Európa és a szomszédos államok vezetői csak annyit mondanak erre a történelmi igazságtalanságra: ezek régi dolgok, ideje lenne túllépni ezeken. A 100 éves évforduló nem ok a felejtésre, mert mi soha nem felejtünk! Az évforduló arra ok, hogy áttekintsük az elmúlt évszázad felvidéki történéseit és rendezzük sorainkat.
Ki gondolta volna 100 évvel ezelőtt, hogy Márai szülővárosában Kassán, vagy a Kodály Zoltán gyerekkori lakhelyéül is szolgáló Galántán mára elvétve hallani magyar szót. Ki
gondolta volna 100 évvel ezelőtt, hogy a felvidéki magyarság saját hazájában képviselet nélkül marad.
Egy évszázad alatt a nagy múltú magyarlakta városainkban maréknyi kisebbségbe szorultunk. Elesett Kassa, Nyitra, Léva, Érsekújvár, Rimaszombat. Mindennapjainkat
a közöny, a széthúzás, és az átlagos politikai és szellemi képességű magyar vezetők marakodása jellemzi.
A történelmi tapasztalat azt mutatja, ha a nemzet vezetői eltávolodnak népüktől és nem adnak útmutatást, akkor az egyházi vezetőké a feladat, hogy erkölcsi irányt mutassanak életpéldájukon keresztül. A legembertpróbálóbb időkben így tett Márton Áron püspök Erdélyben, vagy Magyarországon Mindszenty József bíboros, hercegprímás. A felvidéki magyarság sajnos nem rendelkezik katolikus magyar főpásztorral, aki értené és érezné népének érzelemvilágát, nyelvét, kultúráját.
Vissza kell térni a gróf Esterházy János vezette politikához, aki ideológiától függetlenül az egész szlovákiai magyarság képviseletét tűzte ki célul.
Az 1938-as határkiigazításkor választhatta volna a békés életet Magyarországon, de ő mégis a határon túl ragadt 70 000 magyar szolgálatát választotta. A legnehezebb időkben is sziklaszilárd hittel védte a magyarságot: 1942. május 15-én a szlovák nemzetgyűlésben egyedüliként nem szavazta meg a szlovákiai zsidóság deportálását, így megmentette a szlovákiai magyarság becsületét.
Mi tisztességben és jogegyenlőségben szeretnénk élni Szlovákiában magyarként, de ehhez a többségi nemzet megértésére és őszinte gesztusaira van szükség. Elsősorban változtatnunk kell egyéni, közösségi és politikai működésünkön, mert ha így folytatjuk nem
biztos, hogy megérjük az elkövetkező 100 évet magyarként Felvidéken!
(A szerző orgonaművész)
