Akinek volt olyan hihetetlen szerencséje, és a „túlzsúfoltság” ellenére is bejutott az Összefogás által szervezett Gombaszögi Közéleti Piknikre, az már azóta megemészthette az ott elhangzott „súlyos” gondolatokat, s akinek meg emésztés nélkül is sikerült lenyelnie, már túl van a nehezén.
De ne szaladjunk ennyire előre, hiszen nyár van. Valóban a piknik és a hideg sör ideje ez, és nem árt, ha van kéznél némi kovászos uborka is. Végtére is ez uborkaszezon. Az ember tehát nem sok elvárással indul egy piknikre, így legalább nehéz csalódni. A helyszín, a gombaszögi völgy egykori szövetkezeti telepe, a Pálos kolostor romjainak árnyékában, szépen rendezett, bár még épülőben van, látni, sokat dolgoztak rajta azok, akik itt teremteni akartak valamit.
Van harangtorony, országzászló, honvédszobor-talapzat, ivókút, meg a sarokban vasból valami szputnyikszerűség, mely a sajtószabadság elleni tiltakozásokban megfáradt liberális értelmiségünk szellemi Napra szállásához fog szolgálni a megfelelő időben, de erről majd később.
De ha piknik, akkor piknik, mert ami jár, az jár, még az ilyen balsors által tépett népnek, nemzetnek is, mint amilyenek mi magyarok vagyunk. Ezekkel az élményekkel találkoztam, amikor is széttekintettem Gombaszögön, s már a meghívóból is kiderült számomra, hogy nem itt fogjuk kikiáltani a Felvidéki Köztársaságot, még ha a rendezők által vizionált Páneurópai Piknik – Gombaszögi Piknik esetleges párhuzam, melynek Nagy József egykori Európai Parlamenti képviselő fizetett hirdetésben is nyomatékot adott a szociális hálón, óriási várakozással töltött el mindenkit, így többek között engem is.
Két órai kezdésre szólt a meghívó, ezért régi motorosként már fél órával előbb érkeztem, hogy a meghívott négyezer ember későbbi parkolási gondjain is enyhítsek azzal, hogy az én autóm már nem lesz útban. Nos nem is lett, ebben igazam volt. A két óra utáni percekben már erősen igazolódni látszott bennem az a gondolat, hogy az a nép, amely négy hónapig hordja az egyszer használatos szájmaszkot, elpusztíthatatlan, mivel a négyezer meghívott potenciális vendég helyére a megjelent mind a 182 ember úgy tudott elhelyezkedni , hogy betöltötte az egész nézőteret. Ezt az irgalmi állapotot később is csak a büfésátor kínálta szóda és fröccs tudta fokozni, és láthatóan a nem megjelent háromezer-nyolcszáztizennyolc vendéget sem igen zavarta.
Jó ilyenkor is elvegyülni a nép között, mert az ember sok mindent meghall, ami a politikusok füléig nem jut el. Nem volt tehát meglepő az a hír sem, miszerint a Simon Zsolt-féle Magyar Fórumot és a Solymos László magyar hangja, Fehér Csaba által félrevezetett akármilyen Demokrata Szövetséget is azért nem hívták meg a szervezők, nehogy kiderüljön, a Felvidéken nem kettő, hanem három törpepárt van. Természetesen sem megerősíteni, sem megcáfolni nem tudom ennek a hírnek a valóságtartalmát. Ettől függetlenül Simon eljött a piknikre, ami két szempontból is jó volt. Legalább nem volt otthon, és nem érzett késztetést a megszólalásra.
Nagyon sok MKP-s szimpatizáns és polgármester volt kíváncsi viszont a beszélgetésekre, arányában a Híd is szép számmal képviseltette magát, és ott volt az Összefogásból szinte mindenki.
A fórum első felében fiatal politikusok kaptak szót, minden pártból kettő is, így érdekesnek és sokszínűnek ígérkezett a beszélgetés.
A fórum moderátora az Új Szó független újságírója, Czímer Gábor volt, s ezzel ki is merítettem önmagamat és a lehetőségeimet is arra, hogy erről többet mondjak, mert kínos, esetleg érdeklődést felkeltő kérdések nemigen hangzottak el. Pedig bizonyára lett volna ilyen, hiszen éppen a fentebb nevezett újságíró szellőztette meg azt nemrégiben, hogy a Híd ifi szervezetében korábban aktív vállalkozó három hírportálra 200 ezer eurós támogatást kapott, ami azért is szokatlan, mert ilyen nagyságú állami támogatásokat nemigen szokott akárki kapni.
Talán fel kellett volna tenni a kérdést, vajon ez a támogatás, mennyire szolgálja a Felvidéken az oly sokak által féltett sajtószabadságot?
Esetleg a jelen lévő volt kulturális államtitkártól Rigó Konrádtól is meg lehetett volna kérdezni, vajon ő tudott-e erről, vagy csak a kétszázezer feletti összegekre volt kompetens? Nem kevésbé érdekelt volna az a tény is, vajon azt az Agócs Attilát, aki saját bevallása szerint mindenkivel együtt tud működni, kivéve a szélsőjobbot, vajon mennyire zavarta az elmúlt négy évben a maffiával és az alvilággal is kiváló kapcsolatokat építő Smeres koalíciós partner, mely kapcsolat végül is két fiatal halálához vezetett. Hogy a hidas szekrényből még milyen csontvázak kerülnek elő a közeljövőben, azt nem tudni, de fogadni lehetne rá, hogy lesz ilyen.
Az egység megteremtésének, fontosságának végül is az unalomig való ismételgetése oda vezetett, hogy a nézők a fülledt levegőjű sátrat tömegesen kezdték elhagyni a büfé irányába félidőben.
Talán ennek a látványa késztette a moderátort is arra, hogy nagy nehezen, de csak előkerült a sajtószabadság kérdése, mely kapcsán egy–egy elejtett megjegyzés után mely kínosan kerülte azt a tényt, hogy a vitában résztvevők között hárman is lesznek azok közül, akik aláírták azt a nyilatkozatot, mellyel kifejezték a féltésüket az index nevű nemzetellenes szennyoldal körüli botrányok és a magyar sajtószabadság miatt. Mondtuk is a mellettem ülő barátommal, hogy az aláírók névsora szinte majdnem azonos azokéval, akik Duray Miklós 2002-es Kossuth-téri felszólalását elítélték, csak azokat húzták ki, akik időközben már meghaltak. A vitára való invitálás hevében egymást lökdöstük, hogy kérdezzük már meg, hogy miért nem éreztek késztetést ilyen aláírás gyűjtést szervezni 2006-ban, amikor Gyurcsány Ferenc azonosító szám nélküli izraeli kommandósokkal verette szét az ünnepelni összegyűlt tömeget Budapesten, majd a béke jegyében kilövette egy rakás ember szemét. De a kérdés végül elmaradt. Az egység iránti általános vágyakozás szele a felszólalás utáni igényünket „józsefattilásan” békévé oldotta egy fröccsben.
A panelbeszélgetés második felében Tokár Géza irányításával jogászok, Horony Ákos és Fiala János, valamint Petőcz Kálmán emberjogi aktivista beszélgetett, s bár érdekes jogi eszmefuttatások kerültek felszínre, mondanivalójuk heve nem igazán ragadta magával a tikkadt melegben kókadozó közönséget. Végül is már mindenki a pártelnökök vitájára várt, ami hamarosan be is következett.
Az Öllős László moderálta beszélgetés nagyjából teljesítette azt a várakozást, miszerint a vitapartnerek majd nagyokat próbálnak udvarolni egymásnak ahelyett, hogy őszintén kibeszéljék a tíz év óta belénk szorult fájdalmainkat és kételyeinket. Bár a vitavezető részéről megvolt minden szándék, hogy ebbe az irányba terelje az asztal körül ülőket, csak nem adták be a derekukat. Nemcsak nekem, de bizonyára a nézőtéren helyet foglaló, dr Hetey Ágota kassai főkonzul asszonynak, és dr. Balogh Csaba egykori, Magyarország pozsonyi nagykövetének is rosszulesett, hogy a magyarországi támogatások kapcsán egyesek igazságtalan elosztásról és gazdaságtalan felhasználásról beszéltek, szapulták a magyar államot és a kormányzó Fideszt, miközben a saját magunk által Szlovákiában befizetett adóink eltékozlását és elmutyizását senki nem kérte számon az elmúlt tíz évben a vályúnál lévőktől.
Elvárható lett volna mind az MKP, mind az Összefogás elnökétől egy karakánabb kiállás és egy hatalmas köszönet a magyarországi támogatásokért, melyből többek között a pikniknek is helyet adó völgy is megszépült és felépült, de hát lesz még idő házhoz menni a pofonért.
Miután az MKP új elnöke, Forró Krisztián bejelentette, hogy tárgyalásra hívja a Most-Híd és az Összefogás delegációit, ezt a feldobott labdát már nehéz lehetett űberelni, de azért lehetett, mert szinte a bejelentés után Solymos László, Keszegh Béla komáromi polgármester meghívását tolmácsolta, aki a közös frigyre lépést elősegítő Szent István napi együttes koszorúzásra invitálta a pártvezéreket, ahol alá is lehetne írni azt a szándéknyilatkozatot, mely az együttműködés szándékát jelezné azzal a szándékkal, hogy van szándékunk. A gyors időzítés szándékos, hiszen hamarosan elkezdődnek a tarlóhántások, ahol már a magyar ember is, mint a székely a mezőn szánt szándékkal. Solymos kifejtette, hogy a magyaroknak fontos a szimbolika, és ahogyan képzeletemben megjelent a három pártelnök a komáromi Szent István szobor előtt, hogy Bangóné után fogalmazzak szabadon, ez valóban egy k…. erős kép lenne.
Csak remélni tudjuk, hogy Szent István lova nem fut el államalapító királyunkkal együtt a helyszínről. A beszélgetés alatt olyan érzése támadt az embernek, mint amikor egy futballmeccsen a bíró a legjobb, pláne ha azt mi fizetjük.
A végére az egység és a megmaradás utáni vágy már annyira elhatalmasodott a színpadon ülők között, hogy egyesek hallani vélték a leendő gombaszögi drótkötélpálya nyomvonaláról felhangzó nótát: lakodalom van a mi utcánkban. A himnusz gyönyörű soraira, a „balsors akit régen tép” alatt, egyesek már meg-meginogtak a gombaszögi hegyek mögé lenyugvásra készülődő napsugarak, no meg a fröccsök hatására, de ezen a napon még ez is simán belefért. A piknik utáni napon az egyik hazai portálunk vezető tollnoka azt írta, hogy a beszélgetést a Most-Híd nyerte, ami azért volt meglepő, mert elfelejtették bemondani, hogy ez verseny lesz, bár igaz, hogy Orosz Őrs a nap folyamán többször is invitálta a jelenlévőket az esti fogadásra. Valószínűleg itt lehetett fogadni a nyertesre, de én ezt már kihagytam. Úgy voltam ezzel a nyertes hirdetéssel mint a székely, akinek megdöglött a lova, és felajánlotta tombolának a bálban. A bál után a tombolahúzás nyertesével ballagnak haza, s amikor az istállóba érnek, kérdőre vonja a gazdát. De hát gazduram, ez a ló megdöglött. Akkor visszaadom a tombola árát – mondja a székely. És a többiekkel mi lesz? – kérdezi a nyertes. Hát azok nem nyertek – mondja nemes egyszerűséggel a székely gazda.
Végezetül elmondhatjuk, hogy az egység nagyon sok árnyalata vetült ránk a gombaszögi völgyben, s minden megszólaló a saját szempontjai által vezérelt egységben érdekelt. Hogy az MKP nemzeti jobbját hogyan lehet majd egy pártba belegyömöszölni a Most-Híd szlovák tagozatával, az még a jövő zenéje. Nem árt azonban, ha néha egy kicsit görbetükröt tartunk magunk elé, már csak azért is, hogy ne más, hanem mi nevethessünk egy jót magunkon.
A pártegyesítésnél azonban ne felejtsük majd el, hogy teljes, húsz éven keresztül épített szervezeti és szerkezeti struktúrája egyedül az MKP-nak van az egyesítendő pártok közül. Ezt feladni és eldobni nem csak badarság, hanem felelőtlenség is lenne.
A munka neheze most jön. Megtalálni a közös hangot, célokat, őszintén, egyéni érdekek nélkül. Van mit kibeszélni, nemcsak a felső szinteken, hanem az emberek között is.
Az évtizedes egymásnak feszülés súlyos nyomokat hagyott a lelkekben. Semmi kétségem afelől, hogy a pártelnökök megegyeznek majd, viszont az árkokat odalenn kell betemetni, azoknak, akiknek a mindennapokban kell majd egymás mellett dolgozniuk. A gyógyulás folyamata nem lesz gyors. Adjunk egy kis időt magunknak a tisztességes és hiteles egység megteremtésének átgondolásához.
