Az előző két részben a Bakai testvérpár küzdelmei az impériumváltás idején és A Jankó fivérek helytállása 1918-19-ben címmel a csallóközi származású Jankó Ágoston testvéröccsének, Jankó Zoltán kormánybiztos-főispánnak 1918. november és 1919. január közötti tevékenységéről már tájékoztattuk az olvasót.
Olyan keserű időkben vállalta ő Pozsony vármegye irányítását, amikor minden politikusi tapasztalatára, hitére és bátorságára szüksége volt ahhoz, hogy felvállalja a küzdelmet az antanthatalmak támogatásával terjeszkedő cseh megszállók érdekeivel szemben. Munkáját folyamatosan nehezítette a budapesti kormány politikája, amely egyrészt a fegyveres ellenállásra, a haza védelmére mondott nemet, másrészt a békekonferencia – mint kiderült hiábaremélt–jóindulatára alapozott. Így a Károlyi-kormány irányítása alatt egyre zsugorodott a Magyar Királyság területe.
Miközben Zoltán Pozsonyban képviselte a város és a rábízott területek lakóinak érdekeit, addig Ágostonnak a haza déli részén a szerb hódítókkal kellett megküzdenie.
A polgári hadi érdemkereszt birtokosa
Az 1917. december 8-án Budapesten, dr. Wekerle Sándor magyar királyi miniszterelnök jelenlétében tartott Minisztertanácson, a belügyminiszter a polgári hadi érdemkereszt adományozását javasolta az általa név szerint felterjesztett személyeknek. Indoklása szerint a díjazottak a mindenkori, de különösen a háború alatt kifejtett példás működésük és elismerésre méltó buzgalmuk jutalmazásaként kapnák a kitüntetést. A minisztertanács a hozzájárulást megadta, így Torontál vármegyéből Jankó Ágoston alispán is átvehette a II. osztályú Polgári Hadi Érdemkeresztet.
A megszállott Bánát
„Torontál vármegyének más a képe, más a jellege, mint a régi, az ősi magyar vármegyéké, mert másfajú népek lakják. Hétféle nemzetiség és faj él itt jelentékeny számban egymással keverve.” (Jankó Ágoston, 1911)
Amikor a szerb csapatok a Dunát átlépve a Magyar Királyság területére léptek, futótűzként terjedt a hír Nagybecskereken arról, hogy éppen merre masíroznak a bevonuló megszállók. Az első tájékoztatások szerint a főispánt, a polgármestert, a főszolgabírót és több tekintélyes polgárt is foglyul ejtették.
A lakosság védelmében Jankó Ágoston késlekedés nélkül intézkedett, és közbenjárására különvonatot biztosítottak egy csendőrszázadosnak, aki felkereste a szerb katonák parancsnokát, egy vezérkari századost.
Utóbbi tájékoztatta a magyar tisztet, hogy a reguláris sorkatonákból álló szerb sereg a Dunát átlépve a vármegye egy bizonyos részét fogja megszállni. Kifejezte reményét, miszerint a magyar hatóságok a helyükön maradnak, mert így közösen biztosíthatják a bevonulás békés és zavartalan végrehajtását.
A magyar tiszt hazatérve azonnal beszámolt az alispánnak az elfoglalt részeken tapasztalt helyzetről. Pancsova lakossága a kellemetlenségek ellenére nyugodt, mivel a szerb katonák mellett békésen folytathatták napi tevékenységüket. A szerb parancsnok szavát adta, amennyiben megszállásuk nem ütközik a helyiek ellenállásába, részükről senkinek sem lesz bántódása. A hódítók ígérete ellenére Jankó alispán a vármegye több községét telefonon már nem tudta elérni, mivel a bevonuló szerbek a telefont és a távírdát rögtön a birtokukba vették. Ezzel gyakorlatilag a magyar hatóságot megfosztották az információk szabad áramlásától, az események részleteinek megismerésétől.
Torontál vármegye térképe (Borovszky nyomán)
A nagybecskereki városháza vezetői időközben szimbolikus tettre szánták el magukat: a helyi szerb lakosság kérésére, a magyar zászló mellé kihelyezték a szerb lobogót is.
A szerbek túszszedése Torontálban
Magyarország déli területein a szerbek késlekedés nélkül hozzáláttak az irányítás megszervezéséhez. Az Újvidéken székelő szerb kormány belügyminisztere autómobilon vitte Nagybecskerekre az általuk választott Torontál vármegyei új főispán kinevezését.
A szerb brigádparancsnok ugyanitt szerb, német és magyar nyelvű plakátokon tette közhírré, miután a lakosság egy része a bevonuló csapatokkal szemben illojálisan viselkedett, ezért kénytelen volt a város tekintélyesebb polgárai közül túszokat kijelölni.
Továbbá megfenyegette az őslakosokat, amennyiben zavargások lesznek a megszállókkal szemben, akkor a túszokat egyenesen a haditörvényszék elé állítják, és a rögtönítélő bíróság szabályai szerint járnak el velük szemben. A kijelölt 14 túsznak a rendőrségen kellett jelentkeznie. „A tuszok között első helyen Jankó Ágoston szerepel, aki Torontál megyének hosszabb időn át alispánja volt”– közölték a szomorú hírt a magyar lapok.
Jankói javaslat a megszállt területek megtartására
„E vármegye tehát nemzetgazdasági szempontból is igen fontos része az országnak.” (Jankó Ágoston, 1911)
Habár Jankó alispán saját személyében is fenyegetve volt az idegen sereg által megszállt területen, ő mégis azt a megoldást kereste, amely a jövőben biztosíthatja a vármegye népeinek békés együttélését Magyarország határain belül. Ismerve a budapesti kormány álláspontját a megszállásról, valamint látva a magyar katonaság helyzetét, ő nem a bevonulók ellen irányuló katonai agresszióból indult ki, hanem a gazdasági érdekeken alapuló meggyőzésben látta az átmenet sikerét.
A Bánságot még a háborús évek ellenére sem fenyegette éhség, hiszen mindennel el volt látva ahhoz, hogy a termelés zavartalanul folytatódjon. A szerbek által a hivatalából erőszakkal eltávolított alispán a médiának is megerősítette, Torontálban a forradalom kitörésekor sok ilyen felesleg maradt (pl. 1000 vagon liszt és búza, 2000 vagon kukorica stb.), amit azonban a szerb bevonulást megelőzően a magyar hatóságoknak nem volt idejük elvinni. Később pedig a torontáli szerb vezetés már nem engedte kiszállítani a magyar közigazgatású területek irányába, mivel egy részét Belgrádba kellett küldeniük.
Jankó szerint a mi szerbjeink, vagyis a magyarországi szerbek hazafisága csak a bugyellárisukig terjedt, ugyanis az első mámor után ők is belátták, Szerbia szegény, elpusztított ország, ezért onnan kapni semmit nem fognak.
Ellenben Belgrád mindent elvihet tőlük. Ezért helyben már az is felmerült, hogy Szerbia és a Bánság közötti vámhatárt meg kell őrizni. A Magyar Királyság területén élő szerbek még a dinárvalutától is tartottak, mivel nem szerették volna pénzük elértéktelenedését. Félő volt számukra az is, hogy Szerbia a hadikölcsönöket nem veszi át, ezért a jövőben jelentős összegektől eshetnek el.
Jankó alispán úgy vélte, a magyar népkormány a jövőben csak úgy tarthatja meg a hazának a szerbek által elfoglalt területeket, ha a Bánságot és a Bácskát főleg gazdasági kedvezésekkel köti Magyarországhoz, „mert ez az egyetlen valóban reális alap, amivel a területek erőszakos elszakittatását megakadályozhatja, vagy meghiusithatja.”
Huszonöt botütés „hazaárulásért”
1920 májusában Szegedről érkezett jelentés szerint a Kiszomborban visszavonultan élő Jankó Ágoston egykori vármegyei magyar alispánt az éjszaka leple alatt hat fegyveres szerb katona felverte álmából, majd erőszakkal magukkal hurcolták. A szerb megszállás alatt lévő Nagykikindán és Nagybecskereken összeszedték a vármegye további vezető tisztviselőit, a szolgabírákat, az árvaszék elnökét és ülnökeit. Szabadkára szállították őket, ahol az ötven főnyi magyart elrettentésként összeláncolva vezették végig az utcán.
A nagybecskereki posta és távíró épülete (Borovszky nyomán)
A területet elfoglaló szerbek azonban nem érték be ennyivel, és a tisztviselők tömegeit utasították ki. A menekültek a kecskeméti állomáson keresztül haladva 30 vagonban utaztak Budapest felé. Ők mondták el a sajtó képviselőinek, hogy Torontál megye alispánját, Jankó Ágoston tanácsost és a többi előkelő állású tisztviselőt börtönbe vetették, ahol 25-25 botot vertek rájuk „hazaárulás” vétsége miatt. Beszámolójuk szerint állandó kínzásnak van kitéve a lakosság, és leírhatatlanul durván bánik a szerb parancsnokság, valamint a csendőrség a magyarokkal.
A láncra vert Jankó ügye a béketárgyaláson
A magyar tisztviselők elhurcolása Magyarországon is egykettőre újsághír lett, ami a menekülést elutasító és a helytállást vállaló Jankó alispán iránti szimpátiát váltott ki.
Ennek köszönhetően az ügy részletei eljutottak a magyar béketárgyalást vezető diplomatákhoz is.
A szerb hatóságok Jankó Ágostonnal és társaival szembeni méltatlan viselkedése tiltakozást váltott ki, amelyet A jugoszláv megszállott területen letartóztatott magyar tisztviselők ügyében című, Versailles-ban 1920. május 24-én kelt jegyzékben rögzítettek:
„A jugoszláv hatóságoknak a magyar köztisztviselőkkel szemben a megszállott területen elkövetett sérelmei – amelyeket több ízben, nevezetesen f. é. februárius hó 18.-án kelt 325. sz. jegyzékünkben voltam bátor a Nagykövetek Tanácsa elé terjeszteni – minduntalan ismétlődnek.
Épp most értesülök arról, hogy a szerbek éjjel, fegyveres katonákkal letartóztatták és elhurcolták Jankó Ágostont, Torontál vármegye volt főszolgabíráját,[alispánját – szerk. megj.] aki elvonulva élt Kiszomborban. Nagykikindán és Nagybecskereken hasonlóképpen letartóztattak több megyei tisztviselőt, köztük Delimanics volt alispánt, [Dellimanics Lajos főispánt – szerk. megj.] továbbá az árvaszék elnökét és tagjait. Ezt a kb. 50 tagból álló csoportot Szabadkára szállították, ahol megláncolva vitték őket végig, mint valami gonosztevő társaságot.
Kormányom parancsára ünnepélyesen tiltakozom a szerb hatóságok méltatlan eljárása ellen, s tisztelettel kérem a Nagykövetek Tanácsát, kegyeskedjék sürgősen véget vetni a magyar tisztviselők üldöztetésének.”
A magyar békedelegáció tagjainak kiállása a meghurcolt és bebörtönzött Jankó Ágoston alispán és társai mellett, valamint a jegyzék útján tett diplomáciai tiltakozás elérte célját. Habár a júliusban közzétett hírek szerint a szerb kormány szabadon engedte a lefogott magyarokat, ám lakóhelyüket nem hagyhatták el, és nap mint nap jelentkezniük kellett a rendőrségen.
***
A csallóközi Bakán született Jankó fivérek 1918 októbere utáni tevékenységét ismertető sorozat negyedik részének témája a szerb katonai megszállás alól történt felszabadulás örömünnepe lesz. Összefoglalónkból megtudhatja az olvasó, hogy Jankó Ágoston és sorstársai, a déli részeken élő magyarok miképpen élték meg a magyar csapatok bevonulását és a magyar kormányzó látogatását.
(Folytatjuk)
Felhasznált irodalom:
Minisztertanácsi jegyzőkönyvek.
Hatos Pál: Az elátkozott köztársaság. Az 1918-as összeomlás és az őszirózsás forradalom története, Jaffa Kiadó, 2018.
Borovszky Samu: Magyarország vármegyéi és városai, Torontál vármegye, Országos Monografia Társaság, Budapest, 1912.
Korabeli újságok híradásai.
