A járvány miatt az egyház is nagy változásokon megy keresztül napjainkban, s ez igen érzékenyen érint minden korosztályt. Mindennapjaink félelmei közé tartozik hitünk gyakorlásának korlátozása, s a világban zajló keresztényüldözés.
A fiatalabb generáció nem mindig tud mit kezdeni a vallásgyakorlással, ha nincsenek alapismeretei, ezzel kapcsolatos példaképei a családban. Nem kapta meg a hitéleti alapokat, sem a családban, sem egyházközösségben, s nem tud eligazodni a kétezer éves hagyományokra épülő egyházrendi szokásokban sem. S éppen ennek hiánya miatt nem tudja megérteni az új egyházi szemléletet.
Leszögezem: az én maximálisan konzervatív világszemléletem nem tud elszakadni vallásom megélésének hagyományaitól sem.
S ezzel sokan vagyunk így. A szülők, nagyszülők több évtizedes hagyományait őriztük még a legvadabb kommunizmusban is. Ennek köszönhetően ma már az egyházi és népi szakrális hagyományok szerint igyekeztünk megtartani az év egyházi ünnepeit családjaink körében.
Mert az egykori falusi egyházi ünnepeknek – maradva a karácsonynál – végtelen tisztasága, egyszerűsége volt jellemző minden családban. S ezek generációkon keresztül egyfajta belső kötelezettséggé váltak az évtizedek folyamán sok-sok embernél.
Mindennek megvolt az értelmes magyarázata, amit még a kisgyerek is megismert, mert ebben nőtt fel. Hosszasan sorolhatnám az ünnephez kötődő szakrális hagyományokat, mely az emberek, családok életének legfontosabb „tartozéka” volt. A szenteste megtartása, az éjféli szentmisén és nagykarácsony napján az ünneplőbe öltözött család minden tagjának részvétele természetes volt.
Ez mind az elődöktől örökölt hagyományokra épült, ötvöződve az egyházi hagyományokkal, s generációkról generációkra szállt. S azoknak, akik ezeket a családi és egyházi hagyományokat megélték, volt istenhitük, istenfélelmünk, erkölcsi tartásuk, egy tízparancsolatos erkölcsi normájuk, ami szerint éltek.
Mindez az emberek életéből mostanára kimaradt. Az új szemléletbe, az új modern lakásokba már nem illett bele az öröklött népszokás, népi hagyomány. Sőt, eltűntek még a keresztek, szentképek is a modern szobák falairól. Helyette a külsőségekre terelődött a hangsúly. Csillogó, villogó díszítési őrület lett a karácsonyból, csakúgy mint az ajándékozásból. S mára már alig van ünnep, csak ünnep előtti vásárlási, előkészületi láz, s karácsonykor elmarad a lelki áhítat, helyébe lépett az evés-ivás, tévézés, melyet most még inkább erősít a családlátogatást is tiltó őrület.
Ez a modernizált, liberalizált világ, globalizált áramlat elérte a falusi közösségeket is, főleg az év két legnagyobb egyházi ünnepein, húsvétkor és karácsonykor. Ezzel elértük azt is, hogy a hagyomány kezdett kiveszni a modern lakásokból, gondolkozásból.
S mindezzel együtt eltűntek a karácsonyi asztal alól Jézus születésének szimbólumai: a szakajtóba készített széna, Szent József ácsszerszámai. Ezek persze olykor ötvöződtek a babonaság eszközeivel is, mint az ünnepet megelőző Luca-, Borbála-napi szokások, melyek egyben szórakoztató rituálék voltak, de lelkileg nem ártottak az embereknek.
S persze a templomba járás, a hitélet nélkülözése is „divattá vált”. Sokan mondják, az egyháznak is meg kell újulnia. Az egyháznak nem politikai és világi dolgokat kellene követnie, kormányokat kiszolgálnia. E lélektelen, istentelen világban nem az egyházat kell reformálni, inkább talán a módszereket, mert az alapokat megadta a Biblia, de sajnos már ezt sem érti a mai ember.
A mai kor emberének, ifjú nemzedékének, viszont olyan egyénekre (lelkészekre), közösségekre van szüksége, akik és amelyek a lelki életük hiányait, betegségeit próbálja gyógyítani. A szeretetközösségek jelentenék a legnagyobb reformot az egyház életben. S ennek megoldása egyedül a találkozások, beszélgetések minőségi, igényes formája.
Egyház és hagyomány, létezik-e a kettő egymás nélkül? Szerintem nem, mert minden egyházi, kulturális érték alapja a hagyományokra épül. Az egyház is hagyományokra épül: „A gyakorlatban a hagyomány egyenlő az egyházatyák hit és erkölcs dolgában adott egybehangzó és az egyházi tanító hivatal által ortodoxnak minősített tanításával.” (wikipedia)
„A Szenthagyomány és a Szentírás szorosan összefonódik és átjárja egymást. Ugyanabból az isteni forrásból fakad mindkettő, és egynek mondható, egy cél felé irányul. Mindkettő jelenvalóvá és termékennyé teszi az Egyházban Krisztus misztériumát, meríti az összes kinyilatkoztatott dolgokra vonatkozó bizonyosságát.” (wikipedia)
A hit pedig szó szerint „át lett hagyományozva”, tehát a keresztény hit is hagyomány. A hit hagyománya „egyszer s mindenkorra” került átadásra, tehát a tartalma nem változik, csak a formája – kortól, kultúrától, helyzettől függően. A hit hagyománya a „szentekre”, tehát egy közösségre, az egyházra lett bízva, mely e hagyomány őrzője.
Az Újszövetség szerint tehát az Újszövetség is hagyomány, de olyan hagyomány, amely minden későbbi – óegyházi, zsinati, középkori, reformáció utáni és mai felekezeti – hagyományréteg számára normatív szerepet tölt be, azaz a legvégső mérce marad.
Ha ezt egyetlen Írás sem rendelte el, akkor bizonyára a szokás erősítette meg, amely minden kétséget kizáróan a hagyomány útján maradt ránk.
Az egyházi hagyományok évszázadok folytán ötvöződtek a nép által a természet, s a mindennapi élet adta hagyományokkal. A régi emberek mindennapi életük minden mozzanatát összekötötték a vallási szemléletükkel.
Ima, áldás, hálaadás a reggeli, napközi és esti fohászaik szellemi kelléke volt. S így ötvöződött az egyházi hagyomány a népi hagyománnyal, amely évszázadokon keresztül megtartotta az emberek hitét.
Hiszem, vallom és tapasztalom, hogy a mai kor gyermekét ha kiskorától beavatjuk a ma még megvalósítható hagyományok emberi, lelki szokásaiba – főleg egyházi ünnepeken – most is nagyobb eredményt érünk el, mintha kezébe adunk egy bibliát, vagy könyvet, magyarázat, beszélgetés nélkül.
Ma is vallom, hogy ha kétezer évig az egyház és hagyomány meg tudta tartani kereszténységünket, akkor a hitünket ma is megtarthatnánk, persze a mindehhez szükséges elméleti és gyakorlati hitoktatással, minden korosztály igénye szerint.
S végül még egy fontos idézet a Katolikus Egyház Katekizmusából: „A hagyománytól meg kell különböztetni azokat a teológiai, egyházfegyelmi, liturgikus vagy a jámborsághoz tartozó hagyományokat, melyek az idők folyamán a helyi egyházakban keletkeztek. Részleges formák ezek, melyekben a nagy Hagyomány a különböző helyekhez és korokhoz alkalmazkodó sajátos kifejezési formáit nyerte el. A Hagyomány fényében az egyházi Tanítóhivatal irányítása alatt e hagyományok megőrizhetők, változtathatók vagy el is hagyhatók.”
A szerző etnográfus.
