Az ószövetségi próféták vallásuk szokása szerint befedték fejüket imasáljukkal, amikor az Úr elé mentek. A drávaszögi, kopácsi prófétanő, a parasztcsoda befedte fejét egyszerű keszkenőjével, amit illendőségből és hagyományosan viselt egész életében. Nagy örömmel idézem fel az ő emlékezetét, bár finnyáskodó korunkban másfajta sztárokat, hódító hölgyeket illene idézni. Köztük azonban alig akad olyan különös teremtés, mint amilyen Borkó Juliska volt.
Erős magyar parasztság nélkül nem lett volna erős magyar egyház
Annyit hadd idézzek fel személyes emlékeim közül, hogy még mindig az orromban érzem azoknak a paraszt gyülekezeteknek, közösségeknek a sajátos ember illatát, „református szagát”, amely közösségek a magyar egyház, a protestantizmus megtartói voltak és maradtak hazánkban főként az Alföldön, a történelmi nagy haza letépett területein, Erdélyben, Délvidéken, Felvidéken, Kárpátalján.
Szociológiai tény, hogy a magyar reformátusság törzsét, gerincét a tehetős parasztság alkotta.
Ennek presbiteri rendszerében a pápai kezdetek után már nagyon korán, évszázadokkal ezelőtt kialakult egyfajta egyházi demokrácia, a presbiterek és a lelkészek egyenjogú együttműködésének kálvini-genfi elve nyomán, ami aztán a későbbi tényleges alkotmányos demokrácia bölcsője is volt.
A dolgos birtokos parasztság, akiknek „kulák”, becsületes, talpig istentisztelő részét igyekezett a kommunista brutalitás megtörni, megszégyeníteni, ellehetetleníteni. Felemás sikerrel. Emlékszem, milyen feddhetetlen parasztemberekkel találkoztam az erős gyülekezetekben. Jut eszembe a dudari „ámerikás” gondnok, néhai Kováts Gyula bácsi, aki a 70-es években tiszta szobájukban, szemben a templommal nemcsak őrizte a családi Bibliát, hanem naponta olvasta is háza népének.
Vagy amikor családunkat az államhatalom kitelepítette Tárnokrétibe, s a szomszédban élő kedves parasztcsalád tócsnit meg krumplis pogácsát sütött a szegény kitaszítottak fogadására. Azóta is érzem szeretetük tócsnis illatát, mely átleng az évtizedeken. S eszembe jutnak templom szerető kun őseim, akik Karcagon és a délvidéki Bács-Kossuthfalván szerették, támogatták az eklézsiát, és tartották meg a végeken református hitüket, magyarságukat, ízes nyelvüket, dalaikat. Ebből a földben és az égben, egyszerre kettős kötésben, mélyen és magasan gyökerező fajtából való Borkó Juliánna is.
„Égi gondolattá tisztulhassak”
Mivel nem életrajzot írok, hanem karácsonyi történetet, ezért mindenkinek szeretettel ajánlok figyelmébe egy nagyszerű könyvecskét, amit Kopács és Drávaszög kiváló ismerője, Borkó Juliánna életrajzírója, nagyrabecsült ismerősöm, Lábadiné Kedves Klára tett le a nemzeti emlékezet asztalára három évvel ezelőtt. „Égi gondolattá tisztulhassak” – Borkó Juliánna élete és munkássága című értékőrző kötetét a horvátországi állami költségvetés támogatásával fenntartott, férje, Dr. sc. Lábadi Károly által alapított és főszerkesztett remek magyar kulturális és tudományos folyóirat, a rovátkák adta ki. Köszönet mindkettőjüknek ezért a kincses kötetért! Ebből most cikksorozatunk fő témáját követve, néhány életrajzi mozzanat után az egyszerűen és lélekmélységgel megfogalmazott karácsonyi csodát, a prófétanőt küldetésére, élete értelmére ébresztő jászolbölcsős vallomást idézem fel.
Borkó Julianna (1869-1947) élete Kopácstól Kopácsig tartott, azaz külsőleg soha nem hagyta el nagyobb messzeségre szülőfaluját. De lelkileg hatalmas utat járt be, zarándukat. 16 évesen férjhez adták, korán özvegyen maradt, előbb kétéves kislánya, majd 21 éves fia halt meg váratlanul. A nagy bánattól szívbajt kapott. 1906 karácsonyán három hívő asszony kopogtatott be hozzá, az ő bizonyságtételük nyomán jutott hitre. Csodálatos változásokon ment át, még a szívbaja is meggyógyult.
Csakhamar bejárta a környező falvakat és mindenütt beszélt az élő Jézus Krisztusról. Tudott a nép nyelvén beszélni, ezért bizonyságtételei átütő erővel hatottak.
1928-ban Buzgóság címmel adja ki a kopácsi női bibliakör Juliska énekkötetét. Mai napig könyvtáram értékes mini kiadványai között őrzöm, néhai Röhrig G. Gyula verbászi református lelkész hagyatékából. Ezt így vezette fel a szerző: „Énekek. Melyeket Isten dicséretére, a saját és a testvérlelkek építésére és gyönyörködtetésére részben összegyűjtögetett, részben szerkesztett Borkó Julánna”. És szerényen elhallgatta: vannak benne saját szerzemények, hittel teli énekversek is, melyeket csak a B. J. szignó választ el másoktól.
Boldog karácsonyest – mindennél drágább ajándékkal
1906 karácsonyát írták. Azon az estén eltűnt szívéből a fekete bánat, a mély gyász, és helyébe kibeszélhetetlen édes érzés szállott. Nem érezte többé árvának magát. Úgy érezte, vele van Valaki. Ezt írja erről az estéről visszaemlékezésében:
„Óh, te boldog karácsonyest, mi voltál te nékem? Ezt én nem tudom leírni. Úgy éreztem magamat, mintha valami mély álomból kezdenék felébredni. Úgy a szívembe nyilallt az a gyönyörű ének: Nyílj meg szívem, lásd meg jobban… Óh, kedves vendég nálam szállj! – s már sóhajtottam is: Jöjj be hozzám… Én lelkemnek rejtekébe, zárkózz emlékezetébe! S éreztem, amint felpattant dacos szívem zárja és hidegségét elárasztotta valami túlvilági béke és melegség. Könnyzápor között kísértem elmémmel az éneket: A mennyei magas égben Istennek dicsőség légyen, Ki szent Fiát küldé értünk, Hogy megváltónk lenne nékünk.”
Tanulságként kézenfekvő: Borkó Juliánna a jászolbölcsőnél lélekben megállva kapott új életet. Az Újszülött mellett ő is lelkileg újszülött lett. Ez a találkozás az egész életét megváltoztatta. Ezreket vitt szavával, bizonyságtételével a jászolbölcsőhöz, akiknek aztán a Megváltó Krisztus valóban megújította életüket. Igazi prófétája, hirdetője lett Istennek, Jézus Krisztusnak. Prófétai szavú misszionáriusnő. A belmisszió paraszti csodája.
Nem szaladgált szerteszét a világban, hanem megtalált helyén, szülőföldjén tágította ki a paraszti közösség látóhatárát. Fel egészen a magas égig, sőt, azon túlra: Isten Országára.
Énekeit azon a tájon ma is szívesen éneklik. Pedig már több, mint 70 éve hazatért megtalált Urához. Azon a karácsonyi éjszakán a bölcsőre nézett, amelyben az van, Aki elveszi a világ bűneit. És az a bölcső feledtette vele azokat a koporsókat, melyek miatt gyász volt az addigi élete. Megértette az üzenetet. 1906 karácsonyán ezt érezte, ezt tudta meg Borkó Juliánna: Jézus szeret! És elindult feléje, most már a hit útján, hogy az övé legyen és szolgáljon neki, míg tart földi élete. Boldogan. Nem kevesebbet kínál nekünk is ezen a karácsonyon Isten!
Szólaljon meg közöttünk is Borkó Juliánna egyik kedves karácsonyi éneke, s ízleltesse meg ennek a paraszti csodának fényes, mély hitét, és magyarságunk megtartásában küldetéses parasztságunk gyökeres tisztességét, emberségét:
Óh, nagy napja szent örömnek!
Óh, nagy napja szent örömnek!
Változz napjává hitemnek,
Hogy Jézus hozzám betérjen:
Benne éljek, bennem éljen.
Jézust e föld várva-várta,
Míg egét Isten kitárta.
És Fiát küldötte hozzánk,
Hogy a mennyben csatlakoznánk.
E csudát én, melyet értem
Tőn az Isten, bár nem értem,
Hallom lelkem szózatában:
Szeretet van e csudában.
Nagy szeretet, mely lehajlik
a Földhöz, mely bűnben zajlik,
Hogy azt újra vonja vére
Árán Atyja kebelére.
Örvendj Sion, jön királyod,
Újjászülni e világot:
Tiszta szívvel menj elébe.
Mert Atyjának jön nevébe.
Te, ki emberképet öltesz,
Ki mindent üdvvel betöltesz,
Hadd imádjon minden elme,
Téged, béke Fejedelme.
Egynek bűne által estünk.
Egy Közbenjárót kerestünk.
Ő az, Ő az, hála, hála,
Nem győz a bűnnek halála.
Hozsánna zeng az egekben,
Angyalajkak énekében,
Mely álomból életre költ.
Hozsánnától zengjen a föld!
