Néha jó, hogy van Google. Most például arra, hogy a két éve hazaköltözött dr. Bustya Dezső erdélyi lelkipásztor, az Erdélyi Református Egyházkerület néhai püspökhelyettese, felelős szerkesztő, és tudós lelkipásztor testvérem tiszteletére éppen két éve írt cikkemet visszaemelte a Facebook-oldalra. Ezeket a poszt-mortem homage-sorokat újra közlöm, mert úgy gondolom, ha a gép így emlékezik és emlékeztet, akkor az élőknek még inkább így kell tenniük.
Nem sandán mérlegelve, s aztán egy könnyed és felelőtlen spirituális mozdulattal a felejtés pókhálóját borítva értékeinkre, legértékesebb embereinkre. Ennek a ma is dúló Kárpát-medencei járványnak, a tudatos vagy tudatlan amnéziavírusnak az ellenszérumaként közlöm újra cikkemet.
Milyen jó, hogy vannak hűséges gyülekezeti tagok, lelkipásztorok, presbiterek, akik nem engednek a lelkekben dúló és nagyon ártó amnéziavírusnak, mely feledtetni akarja a honnan jövünk, miért vagyunk itt és mi végre kérdésekben kialakult önazonosságunkat,
családit, hitbeli, nemzetit, sok nemzedéknyit és évezredest. Ennek az antiamnéziának legszebb jele, hogy a cikkre a küküllőszéplaki református egyházközségből jöttek a 2. évforduló alkalmából köszönő sorok. Köszönöm emlékező, emlékeztető, lelkésztisztelő testvéreim jó példáját. Tudom, dr. Bustya Dezső a maga sajátos és sejtelmes mosolyával tekint most rátok, ránk abból a gyönyörű másik dimenzióból…
„Református lelkipásztorként, a teológia szent tudományának elkötelezett művelőjeként és felelős szerkesztőként sokakkal együtt hálát adok én is dr. Bustya Dezső Atyánk és hitben előttünk járó Tiszteletes Bátyánk életéért, szolgálatáért. Csendes humora, teológiai éleslátása, nyelvi igényessége, kollegiális tapintata példa volt és marad. Többször találkoztunk szeretett Erdélyében és az anyaországban. Egyik alkalommal Lugoson. A székely asztali áldást mondta el közöttünk, s kértem, jegyezze fel, hogy otthon megjelentethessem.
Sok évvel találkozásunk után Presbiter c. lapunk 2019-es augusztusi ünnepi számának színes címoldalára helyeztem el az imádságot. Bizonyára nem véletlenül. Amíg lapunkat olvassák kedves testvéreink Erdélyben és másutt, a történelmi nagy haza eklézsiáiban, lelkészi hivatalaiban, családi otthonok csendjében, vagy bárhol a nagyvilágban, s amíg Isten ezen a földön tart még engem is, számomra-számunkra dr. Bustya Dezső író, prédikátor egyet jelent majd az imádsággal, az erdélyiséggel, a hűséggel, a tudós pásztor alázatos szolgálatával.
Szavára nemcsak azért kellett figyelni, mert halkan szólt, hanem főként azért, amit mondott és ahogyan mondta!
Ő megértette az atyai szót: „Ez az én szeretett Fiam, akiben gyönyörködöm, őt hallgassátok!” (Mát 17,5). Jézust hallgató, hívő szívű pásztor és tanító volt. Szavain, mondatain keresztül is Őt éreztük szólni hozzánk. A Jelenések könyve pergamoni gyülekezethez írt levelének néhány szavával kérem élő Urunk áldását 85 évre kiszabott földi életének, szolgálatának emlékezetére, szeretteire, lelki és vér szerinti családjára: „Aki győz, annak adok az elrejtett mannából, adok neki fehér kövecskét is, és a kövecskére írva új nevet, amelyet senki sem tud, csak az, aki kapja” (Jel 2,17). Hiszem, azt a drága, titokzatos fehér kövecskét Neked is elkészítette Feltámadott, Megváltó Urunk, kedves Dezső Bátyám! Testvéri szívvel és tollal köszönök el Tőled, remélve, csak egy időre: Békesség Istentől! Dr. Békefy Lajos Ph.D. – Budapest”
Életének 85. esztendejében, 2019. július 29-én Bustya Dezső nyugalmazott lelkipásztort, az Erdélyi Református Egyházkerület volt püspökhelyettesét szolgálatba küldő Ura hazahívta. „Köszönjük Istennek mindazt a jót, amit az ő élete és szolgálata által nekünk ajándékozott. Hisszük, hogy Az, aki kézen fogva vezette földi életútján, immár átvitte őt a halálból az életre″ – fogalmaztak a gyászoló családtagok.
Bustya Dezső 1935. február 2-án, Erdőszentgyörgyön született. Első elemi osztályát Szövérden, édesapja szülőfalujában járta, a többi osztályt már Kolozsváron, a Ráskay Lea utcai állami népiskolában. 1945 őszén beiratkozott a Kolozsvári Református Kollégiumba, itt tanult hetedik osztályos koráig, míg az első tanügyi reform következtében, a „kisérettségi” után egyszerre kilencedik osztályos lett. Az iskola ekkor már a 2-es számú Állami Magyar Fiúlíceum nevet viselte.
Érettségi vizsgát 1952-ben tett, s ez év nyarán felvételizett a Bolyai Tudományegyetem Filológiai Karára, magyar nyelv és irodalom szakra. Azonban beiratkozásra már nem került sor, ugyanis az 1951–52-es tanévben néhány fiatallal az Illegális Kommunistaellenes Szervezetet (IKESZ) tagja lett.
1952. május elsejére virradóan 2000 darab magyar–román nyelvű röpcédulát terjesztettek a városban. A Securitate feljelentés alapján rajtaütött a csoporton, annak tagjait pedig egy éjszaka letartóztatták. Törvényszéki tárgyalásra 1953 márciusában került sor, Bustya Dezsőt és társait öttől nyolc évig terjedő letöltendő börtönbüntetésre ítélték. Bustya Dezső öt évet kapott, amiből két évet töltött le, ugyanis 1954-ben külön rendelettel az egész csoport kegyelmet nyert.
Állami egyetemre nem nyerhetett felvételt; egy évig tisztviselőként dolgozott a kolozsvári karton- és papírlemezgyárban, majd 1955 őszén sikeres felvételi vizsga útján a Református Teológiai Fakultás hallgatója lett. 1959-ben segédlelkészi vizsgát tett, egy évet a teológián töltött ifjúsági felügyelőként, akkori elnevezéssel „szeniorként”. 1960-ban tett nagypapi vizsgát, majd következtek a gyülekezeti szolgálatok. Mindenütt általában a megelőző szolgálati idő kétszeresét töltötte: 1960–65 között a Ludastelepi Református Egyházközségben, 1965–75 között a vízaknai egyházközségben szolgált. Innen hívta meg a templom nélküli marosvásárhely-alsóvárosi gyülekezet lelkipásztorának 1975-ben, s itt szolgált 1995-ig, amikor Csiha Kálmán püspök ismételt kérésére elvállalta a kolozsvári Bethlen Kata Diakóniai Központ igazgatását, s ezzel együtt az egyházkerületi diakóniai előadói tisztséget.
Az 1994-es egyházkerületi közgyűlés megválasztotta egyházkerületi főjegyzőnek, püspökhelyettesnek. Eközben felépült a marosvásárhely-alsóvárosi gyülekezeti központ templommal, irodával, parókiával, így ezt a közegyházi szolgálatot is elvállalta. Közben állandóan tanult, előbb magiszterjelölti kollokviumokat tett, majd beiratkozott a doktori tanfolyamra, azonban politikai múltja miatt szigorlatot csak a rendszerváltás után, 1992-ben tehetett ótestamentumi bibliai tudományokból.
Az Erdélyi Református Egyházkerületet több külföldi konferencián képviselte, több egyházi tisztséget viselt a marosludasi, majd a brassói egyházmegyében (levéltáros, missziói előadó), az egyházkerületnél közgyűlési tag, fegyelmi bizottsági tag, valamint a Zsinati Állandó Tanács tagja.
A teológián negyedszázadon át tagja volt a lelkészképesítő bizottságnak és több más, kerületi, kerületközi bizottság tagja vagy elnöke. Marosvásárhelyen több évig működtette az iszákosmentő missziót. Tanárként is munkálkodott: Marosvásárhelyen, majd Kolozsváron, a Református Tanárképző Karon, a Református Diakonisszaképző Főiskolán, majd nyugdíjasként is 2000–2009 között a marosvásárhelyi Kántor-Tanítóképző Főiskolán. A sajtóban 1965 óta jelentek meg cikkei, tanulmányai a Református Szemlében láttak napvilágot.
Felkérésre Marosvásárhelyen megalapította kiváló szerkesztői gárdával az Üzenet című gyülekezeti lapot, amelynek kihagyásokkal több éven át főszerkesztője és a lapot szerkesztő bizottság tagja volt. Az 1989-es változások után több külföldi lapban is jelentek meg írásai. Isten szép családdal is megajándékozta. 1959-ben vette feleségül a bánffyhunyadi származású Mátyás Erzsébetet, akivel együtt megtapasztalhatta a többszörös gyermekáldás csodáját. Négy gyermekük született: Zsuzsanna, János, Sándor és Borbála, illetve hét unoka: András, Benjámin, Bence, Zsófia, Abigél, Áron és Dániel.
(Dr. Békefy Lajos/Felvidék.ma)
