Állítólag a politikának a sportban nincs helye. Állítólag. Igaz ugyan, létezik sportdiplomácia, hiszen egy-egy esemény megrendezésének az elnyerése tárgyalásos (politikai) úton valósul meg, na de jó, legyen ez a kivétel. De mi van a többivel? A régi görögöknél ez úgy volt, hogy az olimpia idején nem háborúztak. Vagyis akkorra felfüggesztették a politika legagresszívabb formáját – miként értelmezhető ez, ha nem politikai megfontolásnak? Persze, vallási oka volt ennek, na de a görögök számára a vallás rendkívül fontos volt (politikum), ráadásul egy közös vallásuk volt. A mai modern világtól eltérően, amikor különböző vallást követnek az emberek – a keresztények egyre ritkábban. Lehetne mindezt emberséges, humánus felfogásnak is nevezni, ám az a lényegen mit sem változtat. Úgyhogy bárhogy csűrjük-csavarjuk, a politika valamilyen formában/alakban mindig megjelenik a sportban. Akár a sportszövetségek tevékenységében. Viszont fontos volna, ha ez egyenlő mérce szerint történne.
A kérdés újabban a futball körüli zavaros megnyilvánulásokban is föllángolt. Attól függően. Mert úgy megy ez, mint a régi latin közmondásban: Quod licet Ioni, non livet bovi – amit szabad Jupiternek, nem szabad a kisökörnek. Ennek megfelelően ami tőlünk nyugatra történik, az rendben van s elfogadható, ami pedig a Lajtán innen, az eleve nem. Tehát például ha az angol futballrajongók ordításukkal túlkiabálják az ellenfél himnuszát, az oké, ha viszont a magyar szurkolóktól szelektív hallás következtében olyat hallanak, amit nem mindenki hall, akkor nemzetközi botrány van.
A jó focit én is szívesen megnézem – a tévében. Akkor ugyanis a focit látom, figyelmemet nem terelik el a rajongók. Diákként azért mentünk a barátommal a stadionba, mert a szurkolókon mulattunk, nem a focit néztük. A drukkerek ugyanis más kategória. Az történik, hogy teljesen normális emberek elmennek focit nézni, s a stadionban átváltoznak: immár nem normális emberek, hanem szurkolók lettek.
Hogy ilyenkor miket mutogatnak és kiabálnak, az nem tűr nyomdafestéket. A meccs után viszont újra visszaváltoznak normális emberré. Akik a meccs előtt és után sem bírnak magukkal és törnek-zúznak, az egészen más, de e kétféle típust összezavarni, mi több: azonosítani, az aljas populizmus.
Márpedig a legutóbbi magyar–angol meccset követően ez történt. Ha valakinek az a szent meggyőződése, hogy a víz nem nedves, hanem száraz, annak bármit fogunk magyarázni, számára a víz akkor is száraz marad. Az is ki szokott ilyenkor derülni, hogy nem tudjuk a száraz és a nedves fogalmát megkülönböztetni, mert nem értjük, mit jelent e két fogalom: valójában valami egészen mást, amit nekünk hiába magyaráznának, mivel olyan hülyék vagyunk, hogy úgysem értenénk meg.
Van ebben némi igazság: tényleg nem értjük az ilyen fejtegetést. Azt, hogy miért nem hallunk egy himnuszt, ha a közönség utálkozva túlordítja, s miért nem hallunk rasszista hangzavart, ha azt nem üvölti az egész stadion. Bizonyára a fülünkkel van baj…
Amikor viszont politikát visznek a játszótérre, ami állítólag nem oda való, s azzal a közönség nem ért egyet, akkor tuti, hogy az rasszizmus. Az történt ugyanis, hogy a játék megkezdése előtt az angol csapat féltérdre ereszkedett a BLM tiszteletére.
Ami állítólag nem politikai megnyilatkozás. De ha ez az állítólag nem politikai megnyilatkozás valakinek nem tetszik, az már politika, mi több, radikális politikai állásfoglalás, azaz rasszizmus.
És persze az is rasszizmus, ha valaki a WLM (white, tehát fehér emberek) érdekében ereszkedne térdre. Holott a valódi rasszizmus az, ha bárki a bőr színe alapján tesz minőségi különbséget ember és ember között, akár a BLM álcája mögé bújva. Aki ezt nem tudja, azzal nagy baj van.
Mégis hogyan jövünk hozzá, hogy egy frusztrált, gátlásokkal küzdő embercsoport saját gondjával másokat vádoljon – azzal, amit maguk csinálnak rosszul?
(Aich Péter/Felvidék.ma)
