Baló Béni új-aradi református tiszteletes azon a 172 évvel ezelőtti borzalmas éjszakán, illetve a gyászos 1849. október 6. reggelén lelkileg felkészítette, majd – római katolikus, görögkeleti és várkáplán lelkésztársával együtt – végigkísérte a 13-at az utolsó földi úton, az aradi vársánc árkában. A golyó általi kivégzésig és az akasztásig, majd az özvegyekhez írt pásztori levelekkel bezárólag végezte paptársaival együtt a lehető legszomorúbb szolgálatot. Annak a borzalmas, Ady szavaival élve, az aradi Golgotának, illetve Baló tiszteletes szavaival „a 19. század legnagyobb gonosztettének” a hiteles történetét szemtanúként többször elmondta Kacziány Gézának, keresztfiának, aki lejegyezte. Ezzel zárta a részletes szóbeli tudósítást: „Baló Béni református lelkész, keresztatyám többször beszélte el házunknál így e rémes esemény lefolyását”.
A jövőnek példát adó nagy női jellemek
A keresztfiú írásos feljegyzése, és kutatások nyomán írom le röviden annak a három asszonynak, nagy jellemnek, a nemzet özvegyeinek utolsó találkozását szeretett férjükkel. A tiszteletes úr így fogalmazott: „Az áldozatok asztalkáira a profosz (=börtönfelügyelő, foglár) berakott két-két gyertyát és egy feszületet: tizenhárom siralomház volt az október 6-ára virradó éjjel a várban, és hány siralomház a váron kívül, a be nem bocsátott hitvesek, gyermekek, testvérek elsötétült lelkében! Damjanichné, Láhnerné és Vécseyné (más források szerint Lázárné is ) kivételképp meglátogathatta férjét, s most tudta meg a három asszony a szörnyű valót. Széttépett szívvel váltak meg soha viszont nem látandó férjeiktől, s az erős lelkű nők összetörtek a szörnyű csapás alatt”.
Baló tiszteletesnek mindmáig érvényes, nemzeti emlékezetet ébresztő szavairól nem feledkezhetünk meg: „Lázár Vilmos levele az ő angyali nejéhez, báró Reviczky Máriához, Leiningené imádott Elizéhez, Vécseyé az ő Linójához s Damjanich imája mind méltó volna arra, hogy az iskolás gyermekek tankönyvébe helyeztetvén a forró hazaszeretet és nagy jellemet abból tanulják meg a gyermekek. S valamikor bizonyára eljön az idő, midőn a mostani óvatos nemzedék helyére bátrabb lépvén, az iskolákban a magyar történelmi és irodalmi oktatás központjává a magyar szabadságharcokat teszik”. Íme, egy magyar református lelkész jövő iránti felelőssége az aradi dráma nyomán.
Néhány tollvonás a nemzet özvegyeinek arcképéhez – Damjanichné, Csernovics Emília
Damjanich János honvédtábornok szerb származású volt, de szívvel-lélekkel a magyar ügy mellé állt. Ebben támogatta fiatal felesége, Csernovics Emília (1819-1909) is. A tudósítás így fogalmaz: „Mindegyik áldozat hátramaradottjai felől rendelkezett, búcsúleveleket írt, melyeket csak a vadak olvashatnak el könnyek nélkül. Damjanich ezenkívül gyönyörű imát írt felesége vigasztalására, mely a nemzet özvegyének ma is mindennapi imádsága. Ez iratok ma már ezernyi másolatban forognak közkézen…”. A lobbanékony természetű kemény katona gyengéd levelekkel vigasztalta otthon maradt hitvesét. Itáliából hazatérve a szabadságharc egyik legvitézebb tábornoka lett, a „hősök iskolamestere” – ahogyan honvédtisztei nevezték. „Emília” – kiáltotta Damjanich utolsó találkozásukkor a távozó asszony felé. „Visszanéztem; könnytelt szeme éles kétségbeesés kifejezésével nézett. Visszafordultam feléje, szó nélkül intett kezével, hogy menjek” – írta később az özvegy. A tábornok, a kivégzés előtt írt és hitvesének ajánlott imájában hazájáért, Magyarországért, valamint Aradért, bajtársaiért és feleségéért fohászkodott. Az 1850-es évek elején Emília Makón élt édesanyjával és Láhner tábornok özvegyével, valamint annak kislányával. Az osztrák hatóságok sokáig zaklatták a két özvegyet, kik kézimunkák készítéséből tartották el magukat. Makó városa tisztelete jeléül adómentességet biztosított számukra. Kossuth Lajos Torinóból többször üdvözölte Damjanichnét. Fotográfiát is küldött magáról, melyen ez állt: „A hős Damjanich tábornok özvegyének, aki hazám női közt tiszteletemben legmagasabban áll, emlékül.”
Kép: Wikipédia
Láhnerné – Lucia Conchetti
Láhner György a komáromi 33. gyalogezredben szolgált. Felesége, Lucia Conchetti (1821–1895) olasz származású volt, a lombardiai Milánóban született. Láhner itáliai katonai szolgálata idején ismerkedett meg a rendkívüli szépségű lánnyal. Október 5-én Damjanichnéval, Lázárnéval és Vécseynével a börtönben megtudták a szörnyű hírt. Damjanichné szemtanúja volt a borzasztó búcsúzásnak, amikor Láhner elvált nejétől és ötéves gyermekétől. Lucia lelkileg összetörve Damjanichné kocsiján távozott kislányával. Baló tiszteletes ezt jegyezte fel: „Láhner este, mikor neje eltávozott tőle, elővette fuvoláját s Lammermoori Lucia híres hattyúdalát játszotta el rajta búcsúzóul”. Donizetti operájának azt a dalát, amelyben a megzavarodott Lucia előtt újra az elveszett boldogság képei csillannak fel. Hallani véli az esküvői kórust, a harangokat, még a tömjén füstjét is érzi, és látja a fáklya lobogását. Kéri Edgardo-t, nyújtsa a kezét. Végül a sírról, a saját sírjáról vizionál. Micsoda lélek volt Láhner honvédtábornok! Zenei műveltség, nemzeti áldozatvállalás, hazaszeretet és európai műveltség formálta jellemét.
Vécseyné – Duffaud Karolina
Vécsey Károly gróf Lengyelországban született, előkelő magyar család sarjaként. 1848 forradalmi hangulatában ismerkedett meg egy francia mérnök lányával, Duffaud Karolinával (1815-1900). Férjét elkísérte az ostromseregbe. A gróf búcsúlevelében, melyet halála előtti utolsó percekben írt október 6-án reggel, feleségétől is elköszön. Karolina előző nap meglátogathatta, a szerelmes férfi így írt: „Utolsó leheletem, Lina, hogy odaát egy jobb életben bizonyosan újra egyesülünk. Isten veled, jó lélek; és bocsáss meg mindazért a fájdalomért, amit talán akaratlanul is okoztam neked; csókollak, csókolom kedves lányomat – lányodat – Gizellát. Isten veled. Szerencsétlen Károlyod”.
E három hősi grácia, bár szerb, olasz és francia eredettel, méltán lettek a magyar nemzet özvegyei, a honvédtábornokok igazi társai. Kossuth szavainál ma sem lehet jobban méltatni őket: „Hazám női közt tiszteletemben legmagasabban állnak”.
(Békefy Lajos/Felvidék.ma)
