Török András, a Via Mariae Polgári Társulás alapítója, Magyar Ezüst Érdemrenddel kitüntetett cserkésztiszt osztja meg emlékeit, ünnepi gondolait:
Egyetemi tanulmányaim időszakát azok a találkozások tették széppé és emlékezetessé, amikor Pozsonyban, nagyszüleink Schulek utcai otthonában, nagyapánk Duna utcában lakó húgánál, Ilonka néninél, vagy egy régi, közös családi ismerősnél, Holubek Tamás ferences szerzetesnél tettem látogatást.
A ferences szerzetes az Ómami és Ópapi (édesapánk szülei) lakásától nem messze, szintén a pozsonyi Óvárosban, a Konvent utca 3. szám alatt, egy öreg és kopott bérház földszinti lakásában lakott.
Rendszerint úgy negyedévenként kerestem fel, hogy egy kis „lelki fröccsöt” vételezzek nála.
Ilyenkor, miután beléptem a szobába, leültetett, és mindannyiszor egy csésze mentateával kínált meg. Az otthonául szolgáló, aránylag hosszú, de egyúttal keskeny szobájának alapméretei, (kb. 5 x 2 m) és annak szerény berendezése (vaságy, két szék, villanyrezsó, néhány rozoga bútordarab)
egy valódi szerzetesi cella jegyeit hordozták magukon. Az utca felől a helységbe alig hatolt be némi fény.
A frissen főzött mentatea illatával betöltött szobát csupán az éjjeliszekrényen pislákoló aprócska lámpa világította be szerényen, úgy, hogy egymás arcára azért ráláthattunk.
Miután viszont beszédbe elegyedtünk, a félhomályban lévő szobácskát mintha mennyei fény árasztotta volna el. Az öreg ferences barát szüntelenül mosolygó arca csak úgy ragyogott. Tekintetéből a mély, Istenbe vetett hit és a felebaráti szeretet sugárzott felém. Ez a jóságot árasztó arckifejezés még ma is felelevenedik lelki szemeim előtt.
Beszélgetésünk közben Tamás atya a következőket mondta: „Amikor már ott fenn leszek – s mutatóujját az ég felé emelte –, ezt a szobát az unokaöcsém kiadhatja albérletbe, hiszen a létfenntartáshoz szükséges valamennyi dolog megtalálható benne.”
Akkor ezt a kijelentést megmosolyogtam magamban. Nem mintha az öreg aszkéta életszentségét vontam volna kétségbe, inkább arra gondoltam, vajon mennyire elégítené ki a jelenkor elkényelmesedett emberének igényeit ez a kis, szerény hajlék.
Lelki értelemben Tamás atya a pozsonyi lakosság körében egy igen fontos küldetést töltött be. A kommunista vallásüldözés idején, amikor szerzetesi, illetve papi hivatását csupán civil ruhában végezhette, a mostoha körülmények ellenére is nagy odaadással látogatta a pozsonyi kórházak betegeit.
Ilyenkor lelki vigaszt és táplálékot nyújtott számukra, igény szerint magyarul, németül és szlovákul. Ennek a három nyelvnek a használata ugyanis az egykori Pozsonyban természetes volt. Még a 20. század 80-as éveiben is, a régi pozsonyiak, az adott helyzethez igazodva, nagy természetességgel váltottak az egyik nyelvről a másikra.
Visszatérve az adventi látogatáshoz, búcsúzáskor Tamás atya egy csomag száraz kekszet nyomott a kezembe, a következő szavakkal: „Szenteste, amikor az édesanyátok az ünnepi asztalra helyezi a süteményes tálat, ezt a kekszet is csúsztasd az édességek közé.”
Gyermekkoromból még ma is jól emlékszem erre az aprósüteményre, némi citromos ízére, és csomagolására. Ami az árát illeti, már abban az időben is a legolcsóbbak közé tartozott (1,10 korona/csomag), mi gyerekek pedig nem soroltuk az ínyencfalatok közé. Mindennek ellenére szenteste a Tamás atyától kapott citromos keksz is helyet kapott édesanyánk szebbnél szebb süteményei között. Hálával és szeretettel gondoltunk Tamás atyára, és őszinte örömmel vettünk belőle úgy, mint a többi édességből.
Ezekre az élményekre mindig meghatódottan gondolok, mert az évek elmúltával még ma is karácsony igazi mondanivalójára emlékeztetnek engem. A külsőségeket jelképező szerény szoba és aprócska édesség a betlehemi barlang tiszta egyszerűségére mutatnak rá. Ugyanakkor, a befogadó vendéglátás és ajándékozás önzetlen, szeretetteljes cselekedetei, de főleg Tamás atya egész életvitele, az ünnep igazi, lelki üzenetéről tesznek tanúságot. Bizonyára a papköltő Mécs László gondolatai az ő életpéldájára is vonatkozhatnak:
„Halljad világ a vallomásomat:
Egyszerűek legyünk, mint az országút,
hogy mindenkihez elmehessünk,
jók legyünk, mint a levegő,
hogy mindenkit megölelhessünk,
édesek legyünk, mint a kenyér,
hogy mindenkit etethessünk,
vidámak legyünk, mint a bor,
hogy mindenkit megnevettessünk.”
Ezek a felejthetetlen élmények nem csupán karácsonykor, hanem az év valamennyi napján számomra ahhoz adnak segítséget és eligazítást, hogy az öreg szerzeteshez hasonlóan, gyarlóságaim ellenére, mutatóujjamat – talán egyszer – hittel és reménnyel, én is az ég felé emelhessem.
Elmondta Török András, 2021 karácsonyán
(Berényi Kornélia/Felvidék.ma)