Mit ér az ember, ha magyar – a magyarnak? Teszem fel a kérdést annak a filmnek a hatására, amit március 21-én mutatott be a ZDF központi német tévéadó „Honecker és a lelkész” címmel. Történelmi hűség okán ezt is joggal kérdezhetném: mit ér a kelet-német a kelet-németnek, hiszen az NDK utolsó államelnökéről van szó a filmben, akivel szemben a törvényi számonkérést előrehaladott veserákja miatt felfüggesztették. Sok hasonlóságot mutató, nem is oly régi hazai államhatalmi rendszer okán lehet kérdezni: mit ért/ér a német a németnek? A magyar a magyarnak?
A film ismét reflektorfénybe állítja mindazt a tengernyi, nálunk is máig feldolgozatlan hasonlóságot, ami közös a múltban a „béketáboron” belül. Ami strukturális, sokfajta hatalmi bűnként, torzításként és torzító praktikaként máig beárnyékolja a tisztánlátásra vagy a tisztábban látására élesített szemeket. A poszt-NDK, Németország keleti felének népessége és a hazai helyzet strukturális emlékezeti mélyrétegeiben időről időre pszichés és közvéleményrengést okoznak ezek a feldolgozatlan bűnök.
Rengéscsillapításuk nem a leszámolással, a börtönnel fenyegetéssel oldódik fel, nem az évtizedeken át szívósan gyakorolt megbélyegzés és méltatlan ítélkezés emóciós eszközeivel, nem az el nem fogadott bűnbánat és bűnvallás néhány szórványos jelével, próbálkozásával.
Márpedig a lelkekben, a nemzeti önbecsülés szintjén, valamint coram Deo, Isten színe előtt egyszer és véglegesen ki kell(ene) beszélni felelős szóval a köztudat és az egyéni tudat mélyére szándékosan lesüllyesztett és tudatosan elfelejtett dolgokat, bűnöket.
Csak megvallás, láttatás nyomán születhet meg a bűnfelismerés, a beismerés, a feloldozás és kiengesztelődés.
Olyan lelki fázisok ezek, amelyek a világkeresztyénségben mindenütt a megtisztulás, a belső felszabadítás stációi. A keresztyén Európában, még inkább a keresztyén Magyarországon! Megkerülhetetlenek. Másként sem a német, sem a magyar társadalom, az egyházak és egyének nem képesek felszabadulni a múlt egyre súlyosbodó nyomása aló.
Honecker és a lelkész – egy kommunista találkozása a keresztyén hittel
„Megbocsátás és a kiengesztelődés nélkül nem lesz az egyházban és a társadalomban igazi lelki megújulás. Már eddig is súlyos, csaknem jóvátehetetlen károkat okozott társadalmunknak a kiengesztelődés hiánya és a gyűlölet” – ezeket a döbbenetes és elgondolkodtató sorokat azokban a filmkritikákban olvassuk, amelyek az elmúlt hetekben Németországban jelentek meg. De miről is van szó? A beteg és bírósági ítéletet „megúszó” Honecker Isten elől nem tud elfutni.
Élete utolsó szakaszában feleségével, Margot-val együtt néhány hétre vendége volt a hatalma gyakorlásának idején éveken át osztályellenségnek bélyegzett, többszörösen meghurcolt Uwe Holmer evangélikus lelkésznek családjuk parókiáján.
A filmmel és a szembesítő rendezéssel kapcsolatosan röpködnek a kritikusok jelzői: kellemetlen, merev, ismeretlen, erőltetett. Közösen ülnek a lelkészgyerekekkel az asztalnál, és családi rend szerint imádkoznak étkezés előtt-után. Honecker meghúzza a vállát: „Nem, nem zavar minket”, mintha a családi körben még gyakorolhatná kicsit hatalmát, amit 1990. január 30-án, néhány héttel a berlini fal ledöntése után elveszített.
Uwe Holmer tiszteletest az események után, s egészen haláláig többször megkérdezték: miért tette ezt? Gyülekezeti tagjainak és az újságíróknak mindig ugyanezt válaszolta:
„Ha az irgalmasságról prédikálunk, lehetetlen, hogy azt ne éljük meg, ne gyakoroljuk. Még ha pokolian nehezünkre esik is”.
Másik jelenetben erről vall: „A végső kérdések között azt is tisztáznunk kell, mi teszi igazán boldoggá az embert, és hogyan élünk Isten láthatatlan, de valóságos színe előtt. Mindig is úgy próbáltam élni, cselekedni belső szabadsággal, ezt mondva magamnak: cselekedj lelkiismereted szerint”. A német és osztrák kritika megjegyzi még: „Az egykori NDK leghatalmasabb embere egyházi menedékre talál egy lelkésznél. A kommunista találkozik a gyakorló keresztyénnel – olyan sztori ez, amit még Hollywood is megirigyelhet”.
A megbocsátás és a bizalom a közösségi és egyéni sors kenőolaja
Holmer minden embert elgondolkodtatóan fogalmaz: „El kell jutnunk a megbocsátásig. Ha nem jutunk el idáig, olyan terhet cipelünk magunkkal, ami beárnyékolja a jövőt”. Ha nem tudunk megbocsátani – folytatja tanulságos töprengését –, a keserűség és a gyűlölet felzabálja a szívünket, energiáinkat. Enélkül nem születhet meg a közösségi lét működését megolajozó bizalom. „Ha ez nincs meg, nem találjuk meg újra, akkor minden összeomlik, félremegy, társadalmi és egyéni csőd vár ránk”.
Sok minden átgondolására ösztönöz a film. Mit ér az ember, ha lelkész, mit ér, ha egy összeomlott rendszer első embere? Irgalomra szoruló mindkettő. És Isten irgalma nem személyválogató. Hogy ítélete milyen lesz, az az Ő titka. A lelkész másodrendű állampolgár sorsával a szocializmusban egyedül Isten irgalmára számíthatott. A bukott kommunista államfőt emberszámba csak a lelkész veszi. Az irgalomnak minden emberi ítélkezést megelőző, a summás előítéletet megelőzni képes erejét mutatja az irgalomszemlélet, aminek egyéni és társadalmi bevezetése a közbeszédtől fogva minden szinten annyira szükséges (lenne).
A másik: ha a gyűlöletet és a leszámolást, a büntető attitűdöt cipeljük magunkkal, felőröljük belső és külső erőinket. A feltárás, a megbánás szabadságában helyre kerülő dolgok után a megbocsátásnak és a bizalomnak kell megszületnie. Ha ez nem jön, fél munkát végez bárki, s ez társadalmi, nemzeti szinten, de a családok életében is veszélyes félmunka, ami magában hordozza az újabb gyűlöletpatronokat.
A filmkritikusok egybehangzó véleménye hozzánk is szól: „csaknem jóvátehetetlen károkat okozott társadalmunknak a kiengesztelődés hiánya és a gyűlölet”.
Határokon átívelő, európai és egyetemes kérdéssé tágítható a film tanulsága: mit ér az ember – az embernek? A magyar a magyarnak, a német a németnek? Aztán: az ukrán az orosznak, az orosz az ukránnak… Van miről elgondolkodnunk és mielőbb érvényes, innovatív hatású választ adnunk ezekre a kérdésekre. Különben jövőbénító terheket cipelünk magunkkal, s ennek nagy lesz az ára…
(Dr. Békefy Lajos/Felvidék.ma)
