Az történt, hogy a Szlovák Köztársaság parlamentje „csak” a harmadik kísérletre volt képes összeülni. Lenyűgözően érdekes, hogyan viszonyulnak a parlamenti képviselők a munkájukhoz. Mert egy képviselőnek (többek között, sőt elsőrendűen) az a dolga, hogy részt vegyen a parlament munkájában. Tehát, hogy munkába jön a parlament ülésére, a helyére ül és végighallgatja az összes szónokot, ha érdekli, ha nem. Ha ez neki nem tetszik, legitim a kérdés, miért választatta meg magát.
Tessék elképzelni, hogy egy iskolaköteles gyermek azt találná mondani, hogy most néhány napig – ilyen-olyan okból – bojkottálni fogja az iskolát.
Ugye tudja mindenki, mi lenne annak a következménye. Vagy ha egy mérnök vagy egy kőműves nem jelenik meg a munkahelyén: ha azt többször elköveti, rövidesen kirúgják. Sztrájkolni is lehet, igen, ám annak is megvan a maga módja, formája és menetrendje, nem lehet egy civilizált országban csak úgy kény és kedv szerint kerülni a munkát.
Bezzeg a politikusok megtehetik! Meg is teszik, s nem csupán Szlovákiában. Vajon miért? Ha rajtam múlna, kötelezővé tenném a parlamenti munkában való részvételt, tehát az ülésteremben való megjelenést, nem a büfében.
Persze, léteznek nyomós okok, amikor az illető képviselőnek szolgálatilag másutt kell lennie, na de az néven nevezhető, meg aztán a parlamenti munkán kívüli tevékenységet tervezni is lehet.
Egy képviselő alapvető kötelessége (éspedig politikai hozzátartozásától függetlenül) a parlamenti tárgyaláson megjelenni. Lehet ezt antidemokratikus, jogokat tipró diktatórikus elvárásnak is nevezni, a lényeg nem változik: a képviselőnek is munkába kell járnia, nincs szabotálás, nincs bojkottálás, látványos kivonulás, sem egyéb politikai csalafinta kifogás, hivatkozás a politikai jogokra, pártfegyelemre meg egyebekre.
A képviselőnek is kutya kötelessége munkába járni. Ha bojkottálni akar, menjen krumplit kapálni, ott majd a kollégák megmondják neki, mi a bojkottálás: egyszerű munkakerülés. Sajnos, a parlamentben ezt a munkakerülést (naplopást, semmittevést, ingyenélést stb.) politikai harcnak nevezik, amiért nem mellékesen elég jó fizetést kapnak.
Tulajdonképpen csak egy esetben bocsátanám meg ezt a „parlamentkerülést”, ha ugyanis pszichológushoz mennének tanulni a csapatmunkát, a megértést, a közös nevezőre jutás módjait, a megalázás nélküli alázatot, a kölcsönös tiszteletet, s nem utolsósorban a nyelv helyes, érthető és egyben udvarias használatát.
Ha ez volna a kritérium, vajon hányan lehetnének képviselők?
(Aich Péter/Felvidék.ma)
