Nehéz elfogulatlanul írni a magamfajta fapados publicistának egy kétszáz lelket számláló, kis palóc falucskában, Kalondán zajló eseményekről, mert elfogult vagyok. Hogyne lennék az, hiszen a második választási időszakát kezdő polgármesternő, Papp Réka a lányom, aki által most egy élet írta szép, szomorú történetet osztok meg a kedves olvasóval.
Látjuk, tudjuk, mi zajlik Ukrajnában. Falun – ahol a józan paraszti ész az alap – már az elején mindenki tudta, hogy ez az egész szörnyűség a nagypolitika embertelen és aljas játéka, amit csak nagy ritkán tud az emberfia megváltoztatni, mert az ilyenekről általában nem szokták megkérdezni sehol a demokratikus nagyvilágban a választópolgárt.
Amikor elindult az első menekültáradat Ukrajnából, már akkor is jött egy család Kalondára, Dnyipró városából, ők az évekkel ezelőtt a faluba férjhez jött hölgy családtagjai voltak. A polgármesternő (nevezzük az egyszerűség kedvéért a nevén őt), Réka azonnal lakást szerzett a feleségeknek és lányaiknak Losoncon, mert a férjek otthon maradtak, a házat őrizni és a hazát védeni. Ruhákat, háztartási eszközöket gyűjtött és vásárolt a bajbajutottaknak, s ha kellett, a nagylányokat időnként elvitte a losonci kulturális és sportrendezvényekre, hogy időlegesen felejtsék a bújukat, bajukat, kikapcsolódjanak pár óra erejéig.
Aztán az elmúlt hetekben újabb család érkezett, pici babával, és valamilyen csoda folytán a férjekkel is, akik asztalosként a lehető leggyorsabban munkába álltak az egyik közeli vállalatnál, hiszen szükségük van minden euróra. Az ukrán család házát otthon találat érte, ezt követően menekültek át a határon és most a helyi panzióban próbálnak a helyzetükhöz mérten normális életet élni.
Réka úgy gondolta, hogy a leghatékonyabb segítség az, ha helyi összefogással történik mindez. Az önkormányzat ügyes alkalmazottai, az úgynevezett abszolvens gyakorlatot folytató helyi fiatal lányok csodálatos koszorúdíszeket készítettek, amelyeket advent első vasárnapján, a szentmisén lehetett megvásárolni, és az így befolyt összegből támogatta Kalonda és a környék lakossága a menekült családot.
Tovább nehezíti a helyzetüket, hogy otthonról egy családtagjuk elhalálozásáról kaptak hírt a közelmúltban, és nincs attól fájdalmasabb, ha még a végtisztességet sem tudja az ember megadni a szeretteinek, mert esély sincs arra, hogy hazamenjenek a temetésre. A gyerekekkel kapcsolatos adminisztratív ügyeket igyekeztek volna a napokban elintézni Ungváron, de aznap épp áramszünet volt a városban, a hivatal sem működött. Az ottaniak azt kérték mindenkitől, hogy gyertyákat vigyenek nekik, mert már nem kapni semmilyen gyertyát, fáklyát Kárpátalján…
Réka napi szinten tartja a kapcsolatot a családdal, a hétvégén átadta a családnak az összegyűjtött adományt, amelyet meghatódva fogadtak a jobb sorsra érdemes menekültek.
Amikor megkérdezte tőlük, hogy mit szeretnének Karácsonyra, egyszerre szakadt ki a lelkükből a szó: BÉKÉT!
Talán ha sok kis faluból, városból, sok-sok kisember együtt kérné ezt a hatalmasoktól, akkor megtörténhetne a csoda. Persze ahhoz szívvel-lélekkel hinni kell a csodában, hogy a kérés eléri a szívtelenek és lelketlenek ingerküszöbét.
Kalonda, Kamocsa, Királyhelmec, Kőkeszi, Karva, Királyrév, Kassa, s valahány, bármilyen egyéb település a Felvidéken, kezdjük el suttogni az adventi éjben: BÉKÉT!
(Papp Sándor)
