Negyven évvel ezelőtt, 1983. április 15-én halt meg Illyés Gyula. Már életében élő klasszikusként tisztelték; az utolsó „nemzeti költő” volt, ahogy többen is megfogalmazták. Az Új Ember című katolikus hetilap ezekkel a szavakkal búcsúzott tőle: „A nemzet őrlelke volt. Népének élt, népében, s utolsó pillanatáig e kis ország lelkiismereteként. Már életében klasszikussá vált.” [Új Ember, 1983. május 1. 2. p.]
A huszadik századi magyar irodalom egyik jelese, a Temesváron született Gombos Gyula írta nevezetes könyvében:
„Illyés Gyula intellektuális költő. Innen verseinek keménysége, nehezen oldhatósága, sokszor illattalansága. Verseit a fej hegyzi és nem a szív eregeti.”
[Gombos: Álom az országról. Bp., 1940, 41. ]
Gombos azt is megjegyezte, hogy Illyésnél „a versek hordozzák azt a nyersanyagot, ami a prózájában szebb, fénylőbb, melegebb, véglegesebb formát kap, s őrzi azt, ami Illyés Gyula”. [I.m. 42-43.] Ma már többször is találkozni azzal a vélekedéssel, hogy Illyés prózája talán fontosabb, maradandóbb, mint költészete. Ugyanakkor az is igaznak tűnik föl, hogy kései verseit már „a szív eregeti”; Illyés utolsó kötetei is ezt igazolják a figyelmes olvasónak.
Halottak napján született, egyik nevezetes versében – Egy sápadt nő egy kis szobában… – meg is örökítette ezt az életrajzi adatot; húsvétvasárnap után alig két héttel távozott. Úgy is fogalmazhatnánk: a halál és a feltámadás keretezte az életét.
Nem véletlenül idéztük a bevezetőben a katolikus hetilapban megjelent szavakat.
Illyés Gyula, aki többek között oly nagy figyelemmel kísérte a határon túli magyarság sorsát, nemcsak a nemzet őrlelke volt, hanem a lét végső értelmét kereső-kutató szellem is.
Tudjuk, a szó egyházias értelmében nem volt hívő ember. De – s erről épp a Vigília című katolikus folyóiratnak adott, 1971-ben megjelent interjúban beszélt – ateistának sem vallotta magát. Kétkedő alkat volt, Pilinszky Jánost idézve „az utolsó előtti lépés vándora”; a hithez teljes bizonyosságra volt szüksége, arra, hogy Isten mintegy valóságosan mutassa meg önmagát. Talán a túlzott intellektualizmus volt számára az akadály – ahogy ő fogalmazott: „értelmem sokkal gőgösebb, hogysem beérné sovány vigasszal” -, s mégis, földi vándorútja végén közel került az utolsó lépéshez.
Híres esszéregényében, a hatvanas évek végén született Kháron ladikjában, az öregedés és a meghalás „tényével” viaskodott. A könyv egyik bekezdése:
„A halál a magzatunk. Voltaképpen akkor esünk teherbe vele, amikor megszületünk. Az öregség pedig akkor kezdődik, amikor ennek a másállapotnak testi-lelki jegyei már kiütköznek rajtunk. Amikor közeledik a vajúdás kora. Amelynek végén – éppoly keservesen, mint bennünket az anyánk – világra hozzuk a végünket; megteremtjük a megsemmisülésünket.” [Illyés: Kháron ladikján. Bp., 1982, 191. p.]
A Kháron ladikján üzenete első olvasatra: az elmúlás végleges, nincs folytatás; „a keresztény világkép hamisan alapozza a jó és igaz világát valami isteni rendre; isteni – jutalmazó és büntető – szándékra” – írta. A folytatásban mégis ezt olvassuk: „A túlvilág csak olyan lehet, mint mi. Meghosszabbított élet. Az öregek előörsként bandukolnak feléje.” Ez a Pilinszky-megfogalmazta utolsó-lépés-előttiség; Illyés nevezetes verskötetének címét idézve: Minden lehet.
A kései versek „szív eregette” töprengéseiben olykor fölszikrázik egy-egy fontos kérdés. Mint a halála évében íródott szép nyolcsorosban:
Naponta bár egy árva sort
vessek papírra verset –
űzi varázsigeként tőlem a pokolt,
kelt szív-mélyi figyelmet:
„Nincs ok kétségbeesned,
nincs még elég”
Ki válaszolt?
Mégis az Ég?
Mennyire talányos az idézőjeles üzenet! Nincs ok, nincs még elég…. Mintha a „szív-mélyi figyelem” azt kérdené: az Ég mégsem néma? Mégsem üres?
Illyés végakarata volt, hogy katolikus szertartás szerint kísérjék el utolsó földi útján. Illyés végakarata volt, hogy az Egyház nevében a hatalom által nem kedvelt Belon Gellért püspök legyen a „kísérője”, s a szertartás nyelve a latin legyen. Végakarata teljesült.
Belon püspök mondta szép beszédében:
„A mulandóság partjain az örök élet tengere mellett ne restellje magát kicsinek vallani, aki kísérő után nyúl. Jézus, a legnagyobb ember sem szégyellte bevallani félelmét a haláltól. És kinyújtotta kezét a halállal vergődő társa felé, noha az egész életében távol járt az Istentől. ‘Uram, emlékezz meg rólam, ha országodba jutsz’ – sóhajtott a halál küszöbén. Ezt a sóhajt vélem kihallani utolsó kívánságodból. És mi azért imádkozunk bizalommal és reménnyel, hogy Te is halld meg a megváltó jézusi mondást: ‘Bizony mondom neked, még ma velem leszel a paradicsomban’ (Lk 23, 43).”
Szalay László/Felvidék.ma