Április 12-én a Felsőszeliből kitelepített magyarokra emlékeztek. A történelem igazságtalan és megalázó döntéseinek sorozata a II. világháború végeztével sem ért véget. Nem volt elég a háborús veszteségek feldolgozása, a levente ifjak meghurcolása, a deportálás Csehországba, a jogfosztottság után még a falu tehetős lakosait is kitelepítették Magyarországra, hogy helyükbe Tótkomlósról hozzanak ottani szlovákokat. Ezzel a színmagyar falu nyelvileg kevertté vált.
Huszonnégy transzporttal 1331 tehervagonban 310 családot vittek el, összesen 1321 személyt, akik 247 házat és közel 1500 ha földet hagytak hátra. Odaát főleg Baranya, Tolna és Békés megyében 32 településen szórták szét őket a svábok házaiban.
Felsőszeliben a parkban levő emlékoszlopnál gyülekeztek az emlékezők, a korábban születettek. A megnyitóban Horváth Ferenc olvasta fel Nagy Béla versét, Az áttelepülő magyarok szomorú búcsúja Felsőszelitől (a vers olvasható Danajka Lajos: Mesélő utcák, Dombóvár, 2013, 148. o.).
A következőkben Végh Piroska, a Csemadok Felsőszeli Alapszervezete alelnöke mondott beszédet, melyben emlékeztetett a szomorú tényre, a falu magyarságának kálváriájára.
Az utókor dolga továbbadni a fiataloknak tanulságul ezeket az adatokat, hogy becsüljék anyanyelvüket, szeressék szülőföldjüket.
A koszorút Németh Rajmund és Pulen Nándor vezetőségi tagok helyezték el, mialatt a szervezet Rozmaring éneklőcsoportja hazafias énekeket adott elő.
(Mészáros Magdolna/Felvidék.ma)
