Ma különösen sokat gondolok rá. Minden évben ezen a napon hívtam, írtam, mert jó volt a tudat, hogy van. Ő, akire felnéztünk, akit nagyon sokan tiszteltünk, akit nem biztos, hogy nagyon sokan, de akik igen, azok nagyon szerettünk.
S most, hogy maradt utána a nagy űr, hogy már nincs köztünk, hogy már nem hív, és már nem hívhatjuk, mindannyiunkban „kicsikben és nagyokban”, ott a lelkiismeret-furdalás.
Valamit nagyon elmulasztottunk.
Mi itt lenn a porban (a szó nemes értelmében), keveset hívtuk, hallgattuk, olvastuk….. s ott fönt a nagy székekben talán még kevesebbet…. Nem most, hogy beteg volt, de az utolsó évtizedekben, amikor már teljesen kiközösítették, amikor már személye nem volt kívánatos, amikor már a véleménye, az ötlete, a javaslata sem volt népszerű, vagy egyáltalán csak meghallgatásra igénylő a vezetésbe kerülőknek… az ifjaknak.
Pedig, de sok tanácsot tudott volna adni még. Tele volt jövőképpel, stratégiai tervekkel.
Ritkán volt, hogy megoszthatta valakivel, arra illetékessel, akik társadalmunk, de inkább nemzetünk megmaradásáért talán éppen az ő tanácsa által tehettek volna.
Mert ilyenek vagyunk! Ha megkapunk egy tisztséget, soha – vagy alig – ülünk le az elődeink tapasztalatait, sikereit, bukásait, ötleteit, bölcsességeit meghallgatni. Mert az ismert szlogen: nincs időnk, de már nem aktuális.
Amit egykori politikusunk nagyon tudott, de kevesen értették meg, vagy nem is akarták megérteni, mert a társadalmi politikai helyzet félreállította. S a megbélyegzett ember anélkül, hogy az egyszerű ember is odafigyelt volna rá, veszélyes volt a társadalomra, nemzetre.
S legegyszerűbb volt, magára hagyni őt.
Az érdemeket, az életművet, melyet egy nemzet megmaradásáért tett – nagyon gyorsan feledjük. Csak amikor elmegy, váratlanul (mert minden halál váratlan bármilyen korban), akkor száll meg a döbbenet, – mit mulasztottunk, mit vétettünk ellene, mit nem tettünk meg érte.
S ő a nagy Ő, aki teljesen magára maradt, mindezt csendben, magában tűrte, viselte, panasz és zokszó nélkül. Csak éjjelente, késő este hívta a hozzá hűségeseket, akikben mindig megbízott, humora (ha olykor fanyar is volt), nem maradt el ezekben a beszélgetésekben sem, a kérdésre válasza, tanácsa volt mindig. Ebből is érezte a hozzá közel álló, hogy szerette népét, nemzetét, Istenét, s amit Isten teremtett, a természetet – mindez ott volt a beszélgetésekben és megmaradt műveiben is.
Duray Miklós születésnapja van, július 18-án.
Az első égi születésnapján már csak az égiek között köszönthetjük, innen lentről a földről, ahol sokan, nagyon sokan tisztelettel, hálával gondolunk rá.
Reményt adó, hogy vannak utódai, akik Esterházy János mellé őt teszik a magyar nemzet és a felvidéki magyarság szellemi nagyjaként. Reményt ad, hogy felvidéki szellemi örökösei is lesznek. Reméljük, nemzedékről-nemzedékre. Ezekhez csatlakozni kötelessége az itt élő magyaroknak.
A völgy mélyéről kiáltjuk Miklós gondolatát: Fel a hegyre magyar!
(Dániel Erzsébet/Felvidék.ma)