Az üvegtenger himnusza áthangzik a történelmen
A Szentírás záróköve, koronája és ékköve a Jelenések könyve. Benne olyan lírai történelemteológia, minden ember kezébe odahelyezhető visszapillantó tükörrel rajzolódik ki, melyben a legmélyebb emberi és történelmi mélységeket is mennyei magasságból tanuljuk értelmezni, megérteni, és boldogító felismerésekként napi útravalóul magunkhoz szorítani.
Mózes éneke, amint az a hittörténetünk hajnalán megfogalmazódott Isten szolgája szívében (2Mózes 15; 5Mózes 32), egyszerre csak tökéletes mennyei kiadásban újra megszólal a Jelenések 15-ben, az üvegtenger mellett. Lenyűgöző hangszerelésben, valóban szemet-lelket-szívet ámulásra tágító szent tisztasággal: „Nagyok és csodálatosak a te műveid, mindenható Úr Isten” (15,3). A győztesek himnusza, diadaléneke, istenmagasztalása ez. Azoké, akik legyőzték a fenevadat, annak képmását, és Isten hárfáival kipengették lelkükből Isten szolgájának már mennyei énekké felrangosított földi énekét, ami a pusztai vándorlás közben komponálódott meg Mózes lelkében. És az üvegtenger himnusza hangfoszlányai hol hangosabban, hol szinte elhalni vélt pianissióban, de elhallgathatatlanul végigzengenek a világtörténelmen: a pusztai vándorlás negyven, próbatételes, csodatapasztalásos nehéz és áldott évén.
A választott nép szentföldi bevonulásától, honfoglalásától kezdve ezredévek szent sártoros és templomos istentiszteleteinek szent áhítatában, Dávid zsoltáros zarándokénekeinek akkordjaiban. És átzengi ez az ének Jézus Krisztus megváltott népének énekét a mártírok katakombáitól kezdve az evangélium lélekmilliárdokat a szelídség gyönyörű akkordjaival meghódító világmisszióján, minden kis és nagy állomásán keresztül, egészen magyar népünk keresztyén hitre térítésének és hazányi kiterjedésének évszázadaiig.
Ma is hallom a gályarabok énekét, amint a láncok között is szabad lélekkel zengik a Mindenható és a Bárány Jézus szabadító zsoltárait, a nápolyi gályákról holland és svájci, német hittestvérekhez menekítettek hálaénekét. Beleszőve a Mózes lelkületével írt és Kálvin genfi zsoltáraiba, Károli és Szenczi Molnár Albert, s mások tökéletes nyelvi szépségbe öltöztetett és megzenésített, hömpölygő zsoltáréneklésébe. Hallom lelki füleimmel a Duna-deltához és a recski bánya mélyére, meg a messzi Gulágra száműzött magyar hitvallóink lelkében a túlélésre erősítő hangokat: „Hallgasd meg Izrael pásztora, És Józsefnek vezérlő ura. Kit őrizsz mint egy juhnyájat, Fordítsd hozzánk szent orcádat, Ki ülsz a Kerubimon, Jelenjél meg világoson” (Zsolt 80,1).
Lélekfoszlató és emberség-foszlányokat alig mutató idők ellenhimnusza
Amint lélekfoszlató időkben és emberségfoszlányokat is alig hordozó, a teremtett isteni lét és az üdvösségre felrangosított személyes emberi sorsértékekkel, hittel, reménnyel, szeretettel, irgalommal és értékközvetítő imákkal, tanításokkal mit sem törődve, vérszagú csizmával, öldöklésre fent karddal, kiélesített gépfegyverrel jönnek, jönnek csak végeláthatatlan sorban a történelem néppusztító fekete seregei.
E létromboló, minden értéket egyszer s mindenkorra elrabolni kiképzett sereggel, a nagy Pusztítóval, a Diabolosz haderejével mit tudunk szembehelyezni? Emberileg védtelenül. Csak azt a mennyei kincsünket, a hitet, ami az ilyen embertelenül hitetlen hadmenettel szemben mindenkoron, minden pillanatban őrzi magában a mennyei üvegtenger látomását, ahová azok kapnak meghívást, akik e pusztító sereggel szemben a múlhatatlan létértékeket: Isten, Jézus Krisztus, Szentlélek háromságos kötelékét tudják szembekiáltani.
Csak azt a hitet, ami még a sziklákon is észreveszi a sziklarepesztő élet növekedését egy-egy fűszálban, azt a hitet, amely képes észrevenni a megalázottakba, bebörtönzöttekbe, éhezőkbe, mezítelenekbe, betegekbe rejtett Krisztust.
A szenvedőkben lakozó, keresztre feszített Feltámadottat, s Őérette tekintve értékesnek a mások által semminek, értéktelennek lefokozott EMBERT. Isten képmását. Azt, amiért Jézus Krisztus nem tekintette zsákmánynak, hogy egyenlő az Atyával, hanem mennyei boldog létét felcserélte a földi, bűntől sebzett létezés mélységeivel, hogy önmagát megüresítve eljöjjön értünk és kereszthalálával kiemeljen, felemeljen az atyai teremtett lét ragyogásába, fényébe, az üdvösség honába és örök országába (Filippi 2,6-11). Már itt, e földi létben, vergődésben a belső üvegtenger mellé.
Önmaga isteni létével felrangosított földi létezés – földi útravalónk
Ki az, aki olyan létértéket, önmaga lényéből kölcsönzött, ránk és belénk ragyogó fényt, s a világ minden pénzével sem kifizethető rangot képes adni minden embernek az ég alatt, mint Izrael pásztora, a népek Ura és a világmindenségek Teremtője, aki Fiában még annak földre jötte előtt rápillantott népe vergődésére? Őróla írta halhatatlan énekét, a legtökéletesebb konfessziót, hitvallást Mózes: „Puszta földön talált reá, kietlen, vad sivatagban. Körülvette, gondja volt rá, óvta, mint a szeme fényét. Ahogy a sas, röptetve a fészekalját, fiókái fölött repdes, úgy vette őt kiterjesztett szárnyaira, evezőtollán hordozva őt” (5Mózes 32,10).
Értékrangsorainkat, feje tetejére állított értékpiramisainkat Ő állítja újra talpra, érvényt szerezve a teremtési értékeknek (istenhit, a teremtés és az ember tisztelete, irgalom és megbocsátás magatartásmodellje, a túlélés és a lelki békesség garanciáiként) és gyógyítva emberi hazugságok, harácsolás, irigység, rablás által gyűjtött talmiságaink okozta értékvakságunkat.
Nincs más és nem is lesz más az emberi történelemben, csak Isten, Aki a Bárányban jelent meg a farkasok földjén, akik még ma is azért üvöltenek, mert nem sikerült legyőzni a Bárányt, aki harmadnapra feltámadott. Nincs más értéktrezorja a földi létnek, mint a Hegyi Beszéd boldogmondásos etikája. Nincs más reményünk, mint hogy földi testből szabadult mennyei személyiségünkben magunkkal visszük majd az örök himnusznak földön megtanult dallamát és szövegét az üvegtengerhez: „Nagyok és csodálatosak a te műveid, mindenható Úr Isten. Ki ne dicsőítené a te nevedet, hiszen egyedül te vagy szent. A népek eljönnek mind, és leborulnak előtted, mert nyilvánvalóvá lettek igazságos ítéleteid” (Jel 15,3-4).
Uram, kérlek, halld meg minden Hozzád térő lélekben, akik a tiéid, s legyőzték a fenevadat, ennek az örök vallomásnak, Mózes énekének a hangfoszlányait. Hadd zengjük majd a Te kórusodban együtt minden választottaddal örökre ezt a himnuszt, amiről földi vándorlásunk közben soha, de soha meg nem feledkeztünk!
(Dr. Békefy Lajos)
