Új hely, új életforma, új ország. Szegedről a csallóközi Illésházára követte párját, hogy aztán a felvidéki magyar közösségért az identitás és a hagyományok megőrzéséért, a szülőföldön maradás lehetőségeinek megteremtéséért dolgozzon. A Kossuth Rádió Nagyok – Történetek a teljesítmény mögött c. zenés portréműsorának vendége volt hírportálunk kiadójának igazgatója, Hideghéthy Andrea. Alább a vele készült beszélgetés szerkesztett változata olvasható – némi „útravalóval”…
***
Nagyon kedves meglepetést tartogatott számomra a Kossuth Rádió Nagyok – Történetek a teljesítmények mögött című műsorának pénteki adása. A vendég: Hideghéthy Andrea, a Szövetség a Közös Célokért – azaz hírportálunk kiadójának ügyvezető igazgatója. E történetekről és teljesítményekről itt e bevezetőben most egy szót se, alább elolvasható majd a rádióbeszélgetés szerkesztett változata, mindössze csak egy kis adalékkal „színesíteném” a portrét.
A mi ismeretségünk Andreával még a bronzkorba nyúlik vissza, amikor még feleannyira sem volt szemét ez a világ, mint most, de már volt Felvidék.ma. Tehát mondhatni, a boldog békeidőkre. Ő írt, én meg szerkesztettem amit írt – ez volt az általában békés kimenetelű felállás.
Tekerjük előre sok évvel az időt: én még mindig szerkesztek, ő még mindig ír – és ehhez mintha csak egészen mellékesen társulna az új megbízatás: a Szövetség ezerfelé ágazó ügyeinek vitele és ennek részeként a Felvidék.ma vezetése (amely már nem feltétlenül mindig oly békés menetű, a kimenetel azonban mindig biblikus: „a nap ne menjen le haragotokkal” Ef. 4:26) – egy lényegesen vacakabb világban. De alföldek talán változtak, a nagyból kicsi lett (ezt majd megértik, ha elolvassák az alábbi interjút), de a jellem nem: ugyanazt a Hideghéthy Andreát ismerem a mostani ügyvezető igazgatóban, mint akkori szerző kollégámban – és ami legfontosabb: családunk barátjában. Ha valaki megkérdezné, mi a(z egyik) titka annak, hogy a Felvidék.ma minimális személyzettel és költségvetéssel, a megfelelő ideológiai ellenszélben a lehetőségeihez mérten szépen helytáll, azt mondanám: a kollégák őrült elkötelezettsége mellett ez.
Nem sok embert ismerek, aki kész volt gondolkodás nélkül kardot rántani az igazáért Pogány Erzsébettel (és győzni!), vagy éppen olyan cifra körmondatot kerekíteni (Isten áldja a Nagyalföldet!), ami még Duray Miklóst is mosolyra pirongatta. S az, hogy e két nagyság éveken át kitüntette bizalmával, gondjaira bízták egyik legféltettebb kincsüket, a Felvidék.ma-t, talán a leginkább árulkodó.
Mindezt csak a teljesebb képért. A többi elolvasható az alábbi interjúban, mely meghallgatható ITT. A riporter Haják Szabó Mária.
(Szűcs Dániel, szerk.)
***
Tíz éve ismerjük egymást Andreával. Házasként települt át Magyarországról Szlovákiába és a Felvidék.ma munkatársaként, tulajdonképpen kollégaként ismertem meg, tehát ez az oka annak, hogy mi most tegeződünk. Amikor ideérkeztél a Csallóközbe, akkor azt kaptad, amire számítottál?
A család szempontjából azt kaptam, amit vártam, vagy amit szerettem volna kapni, és szegedi származású lévén nagyalföldi lány vagyok. A táj és a környezet így nem volt idegen, hanem otthonosnak éreztem, és maga a nyelvhasználat is jó érzést keltett bennem akkor – mindenütt a magyar szót hallottam meg először, és mikor otthon is kérdezték, hogy nincs-e honvágyad, nem idegen ez a vidék, akkor én mondtam, hogy olyan, mintha Magyarországon élnék.
Nagyalföldről végül is a Kisalföldre költöztél. Az emberek, gondolom nem ugyanazok. Eleve az, hogy egy kisebbségi közösségbe kerültél, hivatalokban intézkedni kell, ahol a szlovák nyelv hiányozhat.
Szeged egy nagy város, én pedig egy falusi életbe kerültem, ez viszont nagy változás volt. Maga a nyelvhasználat és a felvidéki kisebbségnek az élete és a léte idegen volt a számomra. Ebbe folyamatosan bele kellett szoknom, ezt meg kellett értenem, meg kellett tanulnom és meg kellett éreznem, hogy mit jelent az, hogy a szülőföldjükön, kisebbségben élnek a magyarok itt, és hogy milyen politikai tényezők befolyásolják az életüket, milyen az oktatási rendszer, stb. A család volt az, aki a segítségemre volt, és akikkel mély beszélgetések történtek. Az első, második világháborús történésekről, a kitelepítésekről. Férjemnek a nagypapája 90 éves volt akkor, amikor megismertem, és jó két évet töltöttem vele otthon, úgyhogy nagyon sok olyan történelmi eseményt sikerült megismernem, történetei által átélnem, melyek, én azt gondolom, hogy utána hatással voltak arra, hogy – ahogy mi szoktuk mondani – kialakult a felvidéki identitásom, és ha megszólalok és beszélek, akkor nagyon kevesen gondolják azt, hogy nem innen származom. Nyilván ez részemről is megkövetelt egyfajta nyitottságot, érzékenységet, és ha ezek a dolgok így összejöttek, akkor annak az eredménye lett az, hogy ilyen szerepben élhetek és dolgozhatok.
Hogyan sikerült megbirkóznod a szlovák nyelvvel?
Kicsit el is voltam keseredve, hogy nem lesz nekem itt olyan munkám, mivel a szlovák nyelvet nem bírom annyira, amiben ki fogok tudni teljesedni, ami örömet fog nekem okozni. Akkor elkezdtem járni egy szlovák nyelvtanfolyamra Dunaszerdahelyre, és hát ment minden szépen közben, aztán megszületett a fiunk. Sokat tanultam vele és tőle kiejtésben, amit ő az iskolából hazahozott, úgyhogy az első, második osztályban szépen tanultam vele a szlovákot.
Azért azt itt elmondanám, hogy ez azért az irodalmi szlovák. Tehát szépen el tudom mondani, hogy „a fáknak a levele aranysárgába öltözik”. És nagyon sok ilyen gyerekmondókát tanultam meg, meg történeteket szlovákul, aminek aztán olyan nagy hasznát az életben nem vettem, bár segített a nyelvet megismerni.
Hogyan kerültél kapcsolatba az újságírással? Először a Felvidék.ma honlap szerkesztője, tudósítója voltál.
Egy rendezvényen ismerkedtem meg Somorján Pogány Erzsébettel, aki felfigyelt rám. Erzsike egyből mindig belevetette magát a dolgok sűrűjébe, nem köntörfalazott. Mondta, hogy a Felvidék.mára szeretne olyan embereket begyűjteni, akik jól beszélik a nyelvet, nincs gondjuk a helyesírással, tudnak jól fogalmazni, és hogy tenne velem egy próbát, hogy nyitott vagyok-e erre. Ekkor volt egyébként az az elkeseredésem, amit az imént említettem. Csillogó szemekkel néztem rá, és mondtam, hogy próbáljuk meg. Nem újságíró végzettségem volt, szociális munkás szakra jártam a Szegedi Tudományegyetemre, de úgy éreztem, hogy ez egy olyan terület lehet, amiben fogok tudni dolgozni, és így is lett.
A Szövetség a Közös Célokért egy olyan szervezet a Felvidéken, melyet országos nagy magyar szervezetek, mint a Szülői Szövetség, Pedagógus Szövetség, a magyar párt, a CSEMADOK hoztak létre a kedvezménytörvény végrehajtására – de azon kívül nagyon sok mindennel foglalkozik ez a szervezet, egyebek mellett a családpolitikával, a családszervezetek felkarolásával, a civil szervezetekkel.
A Felvidék.ma-n keresztül kaptam témákat, jöttek az anyagaim, amelyeket szívesen fogadtak a szerkesztőségben. Utána vezetett be Erzsike és a kolléganők a Szövetség a Közös Célokért működésébe. Ezt követően kaptam helyet a pozsonyi irodában. Szőke Éva kolléganő segített megérteni, hogy milyen tevékenységgel foglalkozunk, ezeket hogyan bonyolítjuk, pályázatokat hogyan nyújtunk be, és így kerültem bele ebbe a körforgásba. Nagyon sokat tanultam a kollégáktól, Pogány Erzsébettől, aki köztudottan egy erős személyiség volt és nagyon tudta formálni az embernek a tehetségét. Mindig mondtuk, hogy teher alatt nő a pálma, hogy ki kell tartani és megérteni a feladatot és jól csinálni. Az ambíciót, gondolom, hogy láthatta bennem, nagyon-nagyon törekedtem arra, hogy mindig jobbat és többet tudjak nyújtani. És így egyre több feladatot kaptam, bizalmasabb emberi kapcsolatba is kerültem vele, és sajnos a halála után egy nem kért és nem várt feladat talált meg ezzel, amikor Duray Miklós megkért, hogy az igazgatói feladatokat lássam el.
Tegyük hozzá, hogy akkor Duray Miklós volt a szervezet elnöke. Azért két ilyen erős és kiváló személyiség mellett működni, dolgozni, ez az élet ajándéka.
Erzsébetet nagyon sokan tisztelték, nagyon sokan szerették, és sokat beszélgettünk Duray Miklóssal az ő halála után, hogy én nem tudok Pogány Erzsébetté válni, és nagyon sokat gondolkodtam ezen és megfogadtam ezeket a baráti beszélgetéseket. Megértettem, hogy az ő nyomdokait követni az valójában azt jelenti, hogy az életművéért tudok dolgozni, céljait szem előtt tartjuk, az emlékét őrizzük és a köztudatban megerősítjük, és akkor ez olyan jó érzéssel töltött el, hogy én lehetek az, aki tovább tudja vinni. Miklós ebben nagyon sokat segített nekem. Utána alapítottuk meg a Pogány Erzsébet-díjat, amit azóta már három alkalommal adtunk át egy-egy megbecsült személynek.
Duray Miklós pedig, azt gondolom, a Felvidék egyetlen olyan formátumú politikusa, személyisége volt, aki meg tudta határozni azt, hogy milyen struktúrákban érdemes gondolkodni, és mik azok a lépések, amelyeket a közösség érdekében lehet és kell is megtenni. Tőle azt a megbecsülést kaptam, hogy azt mondta, nagyon kevés olyan személy van, aki a közösségben tud gondolkodni, de én azok közé tartozom. És ez nagyon-nagyon sok erőt adott.
Duray Miklós megerősített abban, hogy lehetsz az az egy, ahogy a Vad Fruttik együttes énekli.
Csak egy egyszerű ember vagyok, egy hétköznapi ember és mégis nagy feladatok álltak előttem, melyek teljesítésére vágytam én is és szerettem is volna megtenni azokat, de rám is ruházták úgy, hogy azt nem kértem. És ez olyan kettősséget alakított ki bennem, és utána pedig egy büszkeséget, hogy igen, meg tudom csinálni, de nem egyedüli harcos vagyok, hanem olyan személy, akinek szüksége van arra, hogy a csapata vele legyen ahhoz, hogy jó eredményt tudjon elérni.
A Családlánchoz kevés felvidéki szervezet csatlakozott, míg a Szövetség a Közös Célokért kezébe vette a dolgokat, és azóta bővült a lista, tehát ez is elkezdett működni, mint egy jó kovász működik ez a szervezet…
Ezt a folyamatot Pogány Erzsébet indította el. Ezt úgy képzeljék el, hogy a Kárpát-medencei Családszervezetek Szövetségének az egyik oldalága a Családlánc, mert a Kárpát-medencei Családszervezetek Szövetségébe csak olyan szervezetek léphetnek be és lehetnek a tagjai, akiknek az alapszabályában szerepel, hogy családszervezet. Viszont számos olyan más civil szervezet is van, melyek foglalkoznak a családokkal lazább módon, és őket is szerették volna hálózatba építeni, és ezért jött létre a Családlánc. És itt nálunk, a Felvidéken ez valahogy lassúbb folyamatnak tűnt, és kereste a lehetőségeket, és azokat a civil szervezeteket, akiket érdemesnek gondoltak bevonni ebbe a hálózatba, amelynek az alapértéke a család, az az elrendezés, hogy az anya nő és az apa férfi, és hogy a gyerekek jelentik a jövőt és az identitásuknak a megmaradását. Rozsnyón volt egy nagy konferencia, akkor nagyon sokan csatlakoztak, velük dolgozunk azóta is folyamatosan.
Mi az, amit tenni kell a családokért, mennyire családbarát a felvidéki magyar társadalom?
A legfontosabb volt akkor, és egyébként most is, a kapcsolattartás, hogy legyenek közös pontok, találkozások, régiós megbeszélések, közös utazás megszervezése, előadóknak az ajánlása, tehát ez mind hozzájárult az én munkámnak is a kiterjesztéséhez, mert megismertem a családszervezeteknek, és aztán a családláncos szervezeteknek a vezetőit, és akkor már épült egy kapcsolati háló, felvidéki koordinátorként dolgoztam velük. A segítségnyújtás, támogatás kérése akár egy pályázat kapcsán, vagy közös pályázatok megvalósítása, hogy együtt tudjunk dolgozni, akár egy ilyen házasság heti programon is.
A felvidéki magyar társadalomban, akárcsak a szlovákban, vagy egyáltalán Európában, elég sok a válás, kevés viszont a házasságkötés, de azért van egy ilyen vélemény, hogy úgy nagy általánosságban a felvidéki magyarok konzervatívak, vagyis házasság- és családpártiak. Te mit tapasztaltál? Igaz ez?
Igaz. A múlt nyáron egy Kárpát-medencei összetartozás tábort valósítottunk meg, ott trénerként dolgoztam. Minden régióból 10 fiatal vett részt. Kérdeztük, hogyan képzelik el a jövőjüket, és tízből nyolcan házasságban képzelik el az életüket, két-három gyerekkel, és amikor az anyagiakat kérdeztük tőlük, arra pedig úgy reflektáltak, hogy az a fontos, hogy megéljenek. Nyilván még fiatalok és idealisták, de maga az a tény is, ahogyan kommunikáltak a családról, az, úgy éreztem, és meg is fogalmaztuk ott a tréningtársaimmal, hogy bizalmat ad a jövőre nézve.
Jó ezt hallani. Hogy látod a felvidéki magyar közösség jövőjét, mert nagyon sokszor megfogalmazták politikusok, elemzők, hogy nem igazán van jó állapotban ez a közösség.
Azt gondolom, hogy ennek is van realitása. Ezeket a veszélyeket látjuk, és a kisiskoláknak a megszűnése, hogy a családon belül mennyi gyereket vállalnak a házaspárok, mind reálisan azt mutatja, hogy a szülőföldön való megmaradásért nagyon erősen kell dolgoznunk és tudatosítanunk azt, hogy jövő csak akkor van, ha ki fogunk tudni állni magunkért, és a jogainkat tudjuk érvényesíteni, vagy a meglévőkkel tudunk élni, mert úgy gondolom, hogy ez is nagyon fontos.
Az asszimiláció mellett az elvándorlás az, ami a legjobban veszélyezteti ezt a közösséget. Nem ismerek olyan felvidéki magyar családot, akinek valakije ne élne, tanulna Magyarországon vagy külföldön, bárhol Nyugat-Európában.
Én is ezt tapasztalom, és főleg a felvidéki magyar fiatal értelmiséget látom a legnagyobb veszélyeztetett csoportnak. Kevés munkalehetőséget és érvényesülést tudunk adni nekik a mi régiónkban, holott volna feladatuk, hogy a közösség érdekében tudjanak dolgozni, akár politológusok, akár szociológusok. Az orvosokat és az ügyvédeket is ugyanígy említhetném. Jó tapasztalatokat is látok pontosan ebből a kiterjedt kapcsolatrendszerből, ami az elmúlt 10 évben kiépült körülöttem, látunk olyan segítő szakmában dolgozó fiatalokat, akik konduktorok, pszichológusok, elvégzik Magyarországon a tanulmányaikat, látják a szükséget, és van munkahely, ahova visszajöjjenek, és lehet látni egyfajta szülőföldre való hazatérést is a tanulmányok után.
Ebben az összefüggésben értelmezed Ákosnak a Felemel című dalát.
Fontos kapocs lehet akár a hivatás és a szülőföld iránt vállalt felelősség között, hogy lehet, hogy könnyebben tudnának boldogulni ezek a fiatalok egy budapesti székhelyű segítőközpontban, viszont a kisebbségi létből származó felelősségvállalás is egyfajta motiváció lehet számukra, mert nagyobb teher hazaérkezni, és itt megvetni a lábukat, viszont nagyon sok olyan gyermek, fiatal és felnőtt ember van, akik a segítségükre szorulnak, akár a nyelvi akadályozottságból kifolyólag, úgyhogy én úgy gondolom, hogy ezzel a teherrel érdemes megküzdeni és ezt felvállalni.
Sokan fel se fogják, el se tudják képzelni, akik nem ismerik a kisebbségi létnek a különböző aspektusait, hogy vannak szélsőséges helyzetek, amikor az ember nem hogy szlovákul, magyarul sem tudja elmondani a problémáját, mert stresszben van, mondjuk egy baleset vagy egy nagy tragédia esetén, erre szolgál a Felvidéki Lelki Elsősegély Telefonszolgálat, melyet szintén a Szövetség a Közös Célokért koordinál.
Nem voltunk szakértői ennek a területnek, ezért a magyarországi szakmai szervezetnek az irányítását kértük és fogadtuk el. Ami megragadta a figyelmünket, hogy ők egy hálózatot szerettek volna építeni. Tehát a Lelki Elsősegély Telefonszolgálatok Szövetsége egy Kárpát-medencei hálózattá szerette volna építeni a telefonos anyanyelvi segítségnyújtást, és Kárpátalján 2014-ben elindították, Erdélyben már nagyon régóta működött három telefonszolgálat magyar nyelven, és így találtak meg bennünket, hogy kerestek egy olyan szervezetet, aki felvállalja ennek a megalapítását. És mivel hálózatban gondolkodtak, vállaltuk ezt fel annak ellenére, hogy nem szakemberek voltunk. Kikértük első körben számos felvidéki szakértőnek a véleményét, miért fontos, ők hogyan látják ennek a szerepét, és mindenki elmondta azt, hogy krízishelyzetben az agyunkban blokkolódnak azok a beszédközpontok, melyek az idegen nyelven való kifejezést tudják mozgatni, ezért van az, hogy amikor krízishelyzetbe kerül az ember, akármilyen jól beszéli a szlovák nyelvet vagy az angolt vagy bármelyiket, ösztönösen, anyanyelven kezd el kommunikálni, mert az agyi működés ezt teszi lehetővé. És ők is úgy érezték, hogy nagyon sok olyan krízishelyzet lehet itt a felvidéki magyar családokban is, amelyekre anyanyelven nyújtott segítségnyújtásra szükség van. Így aztán 2016 őszén jelentettük be az indulását a telefonszolgálatnak, amely azóta is működik, és fogadják önkéntesek a rászorulók hívásait.
Itt jegyezzük meg, milyen fontos, hogy annak idején Berényi József, Nagyszombat megye alelnöke kijárta, hogy a 112-esre, ebben a megyében, ahol ugye nagyon sok magyar él, magyarul is lehessen segítséget hívni.
A mi szolgálatunknak az az érdekessége egyébként, hogy hétfőtől vasárnapig 24 órában működik, két telefonszámon lehet hívni. Nem ingyenes a hívás, de nem is emelt díjas. Egyébként a kulcsa a lelki elsősegély telefonszolgálatnak a megértő hallgatás.
Sokszor többet jelent, mint bármilyen tanács, vagy konkrét segítség. Ilyen lehet esetleg a Csended vagyok is, szintén egy nagyon népszerű dal.
Úgy fogalmaz, hogy mi más is lehetnék, mint csend neked. Sokszor tényleg az a legfontosabb, hogy velünk legyenek a szeretteink, és a szükség sokszor csak annyi, hogy egymás mellett üljünk és hallgatunk, és abban a hallgatásban értjük meg egymást, és azt, hogy mennyire szükségünk van egymásra.
Szoftverfejlesztő matematikus férjed, Adrián szerető családjába érkeztél a Felvidékre. Gondolom az, hogy egy jól működő családba érkeztél, segítette a beilleszkedésedet. Te otthonról is ilyen jó tapasztalatokat hoztál?
Nehezebb ez a kérdés, főleg érzelmileg, mert édesanyámat korán, a húszas éveink elején vesztettük el a húgommal, utána édesapám is megbetegedett, akkor én már itt éltem, őt a húgom gondoskodása segítette, és utána megbetegedett elég fiatalon a húgom is, úgyhogy őt is elvesztettük. Ezek a veszteségek segítettek abban, hogy örömként és áldásként éljem meg azt, ami Adriánék családjában fogadott, és egyébként egyszülősnek mondható a család, mert az édesanyja nevelte, viszont anyósomnak is van egy ilyen segítő habitusa, ő nővér, egy életforma neki az, hogy az embereken segít, és nem mindig vagyok könnyen tűrhető vagy szerethető. Határozott egyéniségemet nehéz a mindennapokban mosolyogva fogadni egyébként, és mi együtt élünk, úgyhogy az ő részéről az a szeretet, amivel fogadott engem, hogy nem tett soha szemrehányást, nem volt számonkérő, ez olyan jó érzés volt nekem mindig, hogy nem kaptam tőle rossz szót, és azt gondolom, hogy ez a mai világban egy nagyon nagy érték, 25 éves vonatkozásban, amióta mi megismertük egymást és ebben a szerető családban tudunk együtt élni, ez így szerintem egy nagyon nagy dolog.
Azt is látom, hogy egyébként nagyon sok helyre elkísér a férjed, tehát, ha egy konferenciát szervezel, akkor látom melletted Adriánt fényképezőgéppel. Sok fényképet is készít ezekről a rendezvényekről, amelyek aztán felkerülnek a Felvidék.ma honlapjára. Tehát ez is fontos, hogy téged a munkádban is támogat.
A rendezvények általában nem munkaidőben zajlanak, hanem az esti órákban, délután és nagyon sok, úgy ahogy mondod, tényleg nagyon sok esetben elkísér. Ez a támogatás nekem nagyon fontos, és az is, hogy nem voltam újságíró, amikor bekapcsolódtam a Felvidék.ma munkájába, aztán sikerült képesítést is szereznem, a Közszolgálati Egyetemen szereztem közszolgálati média és szerkesztő diplomát. Ez is egy ilyen nagy dolog a részemről, és a Felvidék.ma-val kapcsolatban neki is lett egy ilyen identitása. Megkérdezte, hogy ha már ő fotóz, akkor ezeket a fotókat tudjuk-e közölni, részt vehet-e a munkában, és neki is volt egy ilyen vágya, hogy bekapcsolódhasson ebbe a munkába, és ez jó párosításnak bizonyult. Akár sportrendezvényekre is szoktunk együtt menni, ha én tudósítok, akkor ő fotóz, s nagy élmény számunkra a közös munka, ahogy az is, hogy akár a sportfotóit magyarországi hírportálok is el szokták kérni és közlik.
Rendszeresen jártok DAC meccsekre Dunaszerdahelyre.
Igen, oda is és a magyar válogatott mérkőzéseire, Budapestre.
Az utóbbi időben a fiatok is elkísér ezekre a rendezvényekre benneteket. Benne is van egy ilyen fajta érdeklődés a közösség, illetve a történések iránt? Már gimnazista, tehát lassan kirepül…
Még csak másodikos, úgyhogy reméljük, hogy egy-két évig még velünk tart. De ő ebben nőtt föl. Ez neki természetes, és ami tényleg fontos, hogy jól érzi magát benne. Úgyhogy van érdeklődése a közügyek iránt, akár a politika iránt is. Nagy dolog, hogy Duray Miklóst személyesen ismerhette, és azt gondolom, hogy ez mély nyomot is hagyott benne, ami aztán szerintem végig fogja kísérni az életét.
Akkor szinte biztos, hogy ő is egy házasságpárti felnőtt lesz.
Azt a kapcsolatot, ami Adrián és köztem van, ő fontosnak és értékesnek látja, és ugyanakkor haza is járunk rendszeresen egyébként, mert úgymond a családom elvesztése után a keresztfiam és a sógorom lett az otthoni szűkebb családom, és úgy gondolom, hogy maga az odaadás a család iránt, az egy nagyon fontos érzés az én életemben, és ha megengeded, akkor itt ráutalnék egy zeneszámra, ez a Quimbynek a Magam adom című dala, ami egy nagyon erős lüktető érzést indít el bennem, hogy a családnak adás és a család iránt való elköteleződés nemcsak szavak, hanem ezt megéljük a mindennapokban, a legkisebb dolgokban is. Ez lehet egy pohár víz, lehet egy finom étel, lehet az, hogy a mosogatógépet nem nekem kell kipakolni, hanem megcsinálja a fiam, akkor azt gondolom, hogy ezek azok a dolgok, amiket egymásnak példával át tudunk adni, hogy boldog életet tudjunk élni.
Tulajdonképpen egyáltalán nem bonyolult recept, mégis olyan sokan keresik és nem találják meg.
Én nagyon szeretnék a fiamnak szárnyakat adni, hogy megtalálja az útját, de ezt mind olyan felelősségvállalással, ami a mi életünkben úgy valósul meg, hogy én nagyon következetesen és nagyon sokat várok el tőle. Nem azért, mert nekem kell, hogy megfeleljen, hanem nézem a képességeit, az adottságait, mindig mondom, hogy milyen jó géneket örökölt, és mondja ő is, hogy édesanyám, ettől jobbat nem is kaphattam volna, minthogy ide születtem, ebbe a családba. És szeretném, ha a maximumot tudná kihozni magából. És nemcsak azért, hogy sikeres ember legyen, hanem azért, hogy tudjon építeni ezzel a tehetséggel, amivel rendelkezik.
(szd/Felvidék.ma/Kossuth Rádió)
