Szebeni Endre hangszerkészítő-zongorahangoló mesterről már korábban írtam. Ősszel, mikor a szebb napokat látott Musica pianínóm felújításra szorult, hozzá fordultam segítségért. Munka közben ismét jókat beszélgettünk; a célkeresztbe e hangszerek kerültek.
A polgári családokban a gyerekek, s főleg a lányok javarészét zongorázni taníttatták. Nálunk is hagyományai voltak e hangszernek, így harmadik általánosban beírattak a zeneiskolába. Igen tehetségtelen voltam, nem igyekeztem gyakorolni, így szigorú tanárom hamar lemondott rólam. Megjegyzem, Carl Czerny hasznos, de monoton ujjgyakorlatai igencsak riasztóak voltak, s nem foglaltam imáimba az egyébként tehetséges komponista Beethoven-tanítvány nevét.
A zongoravizsgákon mindig közepesen szerepeltem, egyedül lapról játszásból, az úgynevezett blattolásból kaptam négyest vagy ötöst. Tanárnőm maliciózusan meg is jegyezte: mivel otthon keveset gyakorolok, én tulajdonképpen mindig blattolok.
Pedig édesanyám egyengette az utamat: hamar egy régi bécsi pianínóval is beállítottak a hangszerszállítók. Akkoriban tízezer forintot kóstált, ami négyhavi fizetésnek felelt meg. Mikor később el akartuk adni, kiderült, hogy a hangszer tőkéje törött volt, így csúnyán becsapták édesanyámat. Ráadásul egy kolléganőjének férje, egy neves orgonista sózta ránk a selejtes klavírt.
Mikor a gyermekeink felcseperedtek, mi is folytattuk az „úri” hagyományt, s beírattuk sarjainkat zongorázni. Egy míves Musica pianínót vettünk, amit idén újíttattunk fel kedves ismerősömmel, Szebeni Endrével. A munka hosszan elhúzódott, így beszélgetni is volt idő a pianínókról.
„A pianínók, azaz álló húrozású kiszongorák igazi előnye, hogy kis helyen is elférnek, viszont hangminőségben, hangmennyiségben már lényegesen kevesebbet tudnak a zongoránál. Így is többre értékelem ezeket az elektronikus hangszereknél, melyek szerintem nem érdemlik meg a hangszer elnevezést.
Egy Musica típusú magyar hangszernél ülök: a hazai hangszerépítés jelentős hagyományokra tekint vissza. Egy osztrák–magyar közös cég gyártotta, s a régebbi hangszerek a Budapest–Wien Musica Rt. felirattal voltak megjelölve. Ezek a hangszerek nagyon jó szolgálatot tettek, s az ittlévőnél voltak magasabb példányaik is. A háború előtt sokat készítettek a jó minőségű instrumentumokból. Az egyik zeneiskolámban még található egy ’márkás’ darab, pedig ott erős igénybevételnek van kitéve. A zongoragyárak már akkor megtalálták azt a megoldást, amit az autógyáraknál napjainkban is látunk. Tudták, hogy honnan kell megrendelni a hozzávalót, s ezekből építették össze a készterméket.”
(Folytatjuk)
(Csermák Zoltán/Felvidék.ma)
