Isteni sorsdidaktikák
Ki tudja merre, merre visz a végzet/Göröngyös úton, sötét éjjelen – énekeljük kiváltképpen nemzeti, egyházi alkalmakon, baráti összejöveteleken és a kárpát-medencei őrtüzek gyújtásakor. De erdélyi, székely, s honfi szívünk elragadtatottságában hányszor gondolunk bele abba, hogy mit is éneklünk?
Valóban a ki tudja, milyen, olykor a megfogalmazhatatlan, kiszámíthatatlan végzet visz göröngyös, sötét utakra? Vagy a saját döntéseink, életfenntartó, családvédő, pályaorientált, karriert építő, földi jólétünket biztosítani akaró döntések garmadája rakódik rá életutunkra? De vajon ezek mennyiben visznek közelebb minket igazi jól-létünkhöz? Teljes emberi valónk és élettörténetünk boldogság- és örömhangoltsága felé?
Nem csak azért írom le szavazás utáni csendemben ezeket a sorokat, mert ma június 9. van egész Európában. Sokkal inkább azért, mert igazi jóllétünk, azaz földi-mennyei, testi-lelki-szellemi, anyagi és spirituális jóllétünk, Istenhez méltó emberlétünk teljességének a kockázatairól, megvalósítási módszereiről, hitbéli sorsdidaktikákról ritkán töprengünk el. Pedig egész földi, teremtettségi létállapotunkat befolyásoló kérdésről van szó. Ami legalább így vasárnap megér pár perc spirituális gondolkodást… Tehát: mennyire vannak összhangban téridői, földi, „immanens” döntéseink Isten egyetlenszerű, örök, mennyei-földi emberlétünket beteljesítő üdvdöntésével?
Látható és láthatatlan tartalmak összhangzata
A zöld erdei fotót e lényegi kérdés szempontjából azért tartom telitalálatosnak, mert kiábrázolja a legfontosabbat: életünk során, születésünktől halálunkig útelágazások rengetegében járunk, döntéseket kell hoznunk. Naponta, óránként: merre induljak, milyen lesz a mai nap eltakart útja, hova vezetnek döntéseim? És másoké – rólam? A filozófiatörténet és a teológiatörténet gazdag iránytű-irodalmát most nem sorolom, még lexikális tömörséggel sem. Inkább csak jelzem, s mérlegelem: állandó döntéshelyzeteinkben, amelyek kikerülhetetlenek, milyen eligazodási pontok, végső vagy pillanatnyi fixpontok vannak? Ezekkel hogyan vezetjük tovább az életünket, másokét, vagy miként ficamítjuk ki átmenetileg, esetleg végleg az életünket? Az útelágazás fotója sok mindent sejtet. Nem tudjuk, hogy akár jobbra, akár balra indulunk, hova jutunk? Miként azt sem, hogy az utak végleg és visszafordíthatatlanul divergálnak-e, eltávolítanak-e egymástól? Vagy egy bizonyos távolság után ismét összefutnak, eggyé válnak? Akár életjelkép is lehet a fotó. Lehet, sokszoros döntésünkben egyszer jól döntünk, máskor nem jól. Lehet, nagy kanyarok, éveken át tartó tévutak barangolása, önvesztései után mégis csak visszatalálunk a célegyenesre. De az merre van? S mi motiválja döntéseinket?
Bizalom és hitalapú, Isten akaratával összhangra törekvő, végső döntésébe beleigazodó döntéseket hozunk-e utunk, éveink, évtizedeink során – vagy érdekalapú döntéseket, olyanokat, amelyek pillanatnyi érdekeinknek, élvezeti szempontjainknak megfelelnek? Csak egyes szám első személyű döntéseket hozunk, vagy Te-alapút is, a másikat (szülők, testvérek, férj, feleség, gyermekek) is tekintetbe vevőket? Vagy még szélesítve a kört: mi alapú döntésekhez is eljutunk? Mi jó a környezetemnek, a falumnak, városomnak, a szomszédomnak, a munkatársamnak, gyülekezetemnek, egyházamnak, vidékemnek, régiómnak, hazámnak? Háromdimenziós döntéseinkben hogyan jelenik meg a végső Determinátor, Isten döntése arról, hogy Ő mennyei Atyám, akinek akarata nélkül egyetlen hajszál sem eshet le a fejemről, sőt mindennek az én üdvösségemet kell szolgálnia?
A végső determináltság biztos sziklája, vezérlő Igéje
Miközben napi, hosszabb távú, s örök érvényű döntéseink esélyeit, s benne felelősségünket mérlegelem, Isten gyönyörű kulcsigéje, spirituális iránytűje jelenik meg lelkemben: AZ EMBERNEK AZ ÉRTELME TERVELI KI ÚTJÁT, DE AZ ÚR IRÁNYÍTJA JÁRÁSÁT (Példabeszédek 16,9). Homo proponit – Deus disponit! Lenyűgöz, micsoda lelki törődés van az Igében! Életünk és üdvösségünk végső Determinátorának finom és tapintatos pedagógiája tárul fel. Az emberi szuverenitást fejezi ki az, hogy értelmünk terveli ki utunkat. Ez igaz volt 3000 éve, igaz ma is, s az lesz, míg tart az emberi, planetáris történelem. (Vagy majd csak a Mesterséges Intelligencia?).
Az egészet keretezi ez a közmondásos konszonancia: Ember tervez, Isten végez. Nem végzetszerűen, nem elháríthatatlan sorsszerűségekkel, hanem végső meghatározóként és vonzóan. Hányan és hányszor éltük át, hogy az Úr irányítja járásunkat? Így nem arra indulunk, amerre terveink útjelzői mutatnak. Vagy elindulunk terveink szerint, de máshová érkezünk. Mert az Úr másfelé irányította lépteinket. Az üdvösség, a földi jólét és a teljességigényű jol-lét egymásra találása akkor valósul meg, hozva az élet legboldogítóbb pillanatait, amikor Isten felülírja terveinket, s másfele viszi lépteinket. Ez fájhat pillanatnyilag, de hosszabb távon és az örökkévalóság aspektusából békességet, megnyugvást, biztonságot ajándékoz. Mert az Isten-alapú döntéshozatal érvényre jutását jelenti életünkben. Az érdekalapú döntéseknek sokszor keserű a gyümölcse. Eredményei: csalódás, becsapottság, összetörés, fájdalom, kiégés. Lelki elsivatagosodás, cinizmus. DE…
Döntésmechanizmusok vagy döntésharmonizáció
Olvasom az okos értekezéseket az emberi döntések pszichológiai, etikai, antropológiai, politikai, gazdasági, üzletstratégiai, karriersegítő mechanizmusairól. Érdekes tanácsok, rövid vagy középtávú profittal, eredményességgel, sikerrel. És olvasom Bonhoeffer és mások teológiai döntésértelmezéseit, a Lélek, a pneuma totálképével, a teljes emberi boldogulás komponenseivel. Amint a saját kivégzésével is szembenéző mártírteológus fogalmazott a II. Világháború tébolyában vergődő Berlinben: ha a végső kérdések (Isten, halál, megváltás, örök élet, üdvösség) megnyugtatóan elrendeződtek a lelkekben, amiket Isten képes elrendezni már jó előre, akkor a végső, mennyei, örök fix pont bizonyosságai segítően visszahatnak a téridő egy-egy szakaszában előállott döntéshozatalainkra. Akkor nem azt fogod önmarcangolón mérlegelni, mi lenne a jobb nekem, hanem ennyit kérdezel: Mi az, ami üdvözítő akaratodnak megfelel, Uram? Hogyan tudok belesimulni akaratodba, mert az lesz igazán jó, üdvös, békességes, boldogító nekem. Ez a boldogító döntésharmonizáció a keresztyén hit keskeny útja. A Krisztus-követés útja. A Biblia iránytűjével tájékozódó emberek olykor szakadékos, zsákutcás, de mindenképpen hazafele vezető útja. Istenünk állandó spirituális monitorizálásával. Mert Ő gondviselő jóságával Szentlelke és Igéje által jelen van döntés előkészületeinknél, és kész a távlatos útra rámutatni, lelkiismeretünket, „ráérzésünket” összhangba hozni emberboldogító akaratával.
Bizalom tehát és hit a jó döntések garanciájában, Istenben – ma és minden időben. Összehangolása terveinknek az Övével. Ahogyan Severus Gastorius jénai kántor szép dallamára (1697-ből) énekeljük Samuel Rodigast német himnuszíró mély tartalmú, üdvös döntéshozatalról is szóló szövegét (1675-ből): „Mind jó, amit Isten tészen,/Ő engemet meg nem csal,/De igaz ösvényen vezet,/Én megelégszem azzal./Hogy kedvében, kegyelmében/Ő forgatja dolgomat,/Csak rá hagyom magamat”.
Válaszként fogalmazta meg erre a 20. századi újszövetség professzor, akit szakmailag sokan bíráltak, de hitét nem lehet kétségbe vonni: „Nem azok vagyunk, akiknek itt és most látszunk, hanem azok vagyunk, amiben/Akiben reménykedünk. Nem azok vagyunk, amit mi magunk kihozunk magunkból, hanem azok, akivé Isten formál minket” – R. Bultmann). Engedjük, akarjuk, hogy döntéseink az örök Determinátor boldogító akaratába simuljanak, s akkor látható és láthatatlan útjaink is hazafele visznek minket…
(Dr. Békefy Lajos)