A Vámbéry Polgári Társulás gondozásában megjelent kötet első nagy lélegzetű ciklusa negyven év alkotói tevékenységét tekinti át, reprezentatív válogatásban.
Tamási Orosz János, a kötet szerkesztője igy vall a könyvről: „… felvillan az a jellegzetes Ravasz-œuvre, mely versvilágának építkezését, áthallásos metafora-szinergiáját oly jellegzetessé teszi. Művei folyamatos dialógusok a jelennel, az emlékezettel s a jövővel; a szűkebb haza, a Csallóköz arculatának változásait figyelemmel kísérve család- és helytörténeti igényességű lírai szociográfiát ismerhet meg az érzékeny olvasó; de fel-felbukkannak néphiedelmi és vallási motívumok is, valamint azok lassú eltűnésének fájdalmai.
Mondhatni, már-már megszokott a népi és az urbánus világ ütközéseinek olvasmányélmények általi megismerése, ennél azonban különlegesebbek Ravasz József poétikai munkái.
Sohasem fogadta el önmaga hátrányos helyzetűvé minősítését, az emberhez méltó élet kereteinek kialakítását, felépítését, önmaga megvalósítását mindig az adott küzdelem erejéhez mérte, s annak súlyával szegezte szembe önmaga szívós akaratát. Ám épp ezáltal – mintegy közvetett módon – jelennek meg verseiben a diszkrimináció „rögzített helyzetei”, s az azokkal szembeni küzdelem szinte egyetlen lehetősége: a tisztességes helytállás egyenes vállalása. Poézise valóban rejtett értékei közé tartozik, hogy ezt nem kihangsúlyozva mutatja fel, hanem mintegy magától értődő természetességgel érzékelteti verseiben.
Kötete második része egy olyan nagyszabású vállalkozás lenyomata, amely így, e közlés által bizonyítja önmaga megbonthatatlan ívét, egységét, teljességét. Ravasz József tudatosan tűzött ki önmaga elé egy veszélyes célt néhány éve: minden nap ír egy – vagy alkalmanként több – verset. Veszélyes, mondtam, mert bár ekkor már elmúlt hetvenéves, így – mondhatni – a versírás csínja-bínja leülepedett benne, ám épp ezért válhat eme önkéntes penzum kevésbé sikeressé – a versek ugyanis nem megszokott napi vendégek, csak akkor jönnek, amikor ők úgy akarják.
De Ravasz Józsefet valamiért a szívükbe zárták. Jöttek, naponta, s mindig mást jelentetve meg a világ eseményeiből, a tájak változásaiból, a természet vagy az emberi létezés pillanatképeiből. S hogy minden pillanatban valóban ott van, jelen van az a költészet, ami – mondják ezt a poétika lelkes művelői – képes volt s mindig képes megteremteni a világot. Ravasz József napi rendszerességgel írt versei az életet, mint folyamatot tekintik át, rögzítik, korántsem rendszerezve, hiszen maga az élet sem rendszerezve történik meg az emberrel. Minden nap új napra ébredünk, s a legmegszokottabb, leghétköznapibb történési rendben is megtörténik valami apró változás, amit vagy észre sem veszünk, vagy nem vesszük komolyan – pedig lehet, hogy a derű egy olyan pillanatát hozzák el, ami nem csak azt a napot, hanem ennél hosszabb időt tesz könnyebbé, szebbé, érdekesebbé. Vagy épp kinyit váratlanul egy kaput elrejtett érzelmeink előtt s felfedezhetjük önmagunkban a szépre s a jóra érzékeny lelkiséget. Amit a hétköznapok hajlamosak elfeledtetni velünk.“
(SZMÍT/Felvidék.ma)
