Budapesten az Esterházyról szóló egész napos nemzetközi konferencia zárórészén, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Egyetemi Kápolnájában 2024. szeptember 24-én Molnár Tamás, a Pozsonyi Magyar Katolikus Közösség lelkipásztora a következő prédikációt intézte a hívekhez.
„A mi jelünk a KERESZT!” – hangzott el ma többször is a „békekonferencián” gróf Esterházy János sokat idézett mondata. A szentmise elején keresztet vetettünk; miséző oltártestvérem hamarosan a Szentlelket lehívva a kereszt jelét rajzolja az átváltoztatásra váró áldozati adományok fölé; a szentmise végén az útra bocsátó, misszióra indító áldás alkalmával is keresztet fogunk vetni.
De az egész szentmise, a leghatékonyabb imádság, lényegében a keresztáldozat megjelenítése, a Golgota oltárán bemutatott egyetlen tökéletes áldozat újbóli átélése. Vagyis e szent percek különösen is a kereszt jegyében történnek: a mi jelünk itt és most is a kereszt.
Vajon Isten szolgája, Esterházy János hány szentmisén vett részt földi élete során? Hányszor élte át a szentmisében a keresztáldozat ünneplését, hogy a maga mindennapi kereszthordozásaihoz erőt, kitartást merítsen?! Vagy, amikor nem volt alkalma szentmisén részt venni, mekkora vágy éghetett benne az értünk magát a kereszten feláldozó Krisztussal találkozni?!
Olyan csodálatos ajándékot kaptunk a szentmisében… Olyan felbecsülhetetlen értékű kincset kapunk újból és újból egy-egy szentmise átélésének alkalmával… Olyan könnyen megízlelhető találkozási pontot kínál nekünk az Egyház: az ég és a föld találkozási pontját egy adott földrajzi helyen, egy konkrét időben – mégis, a helyhez és időhöz nem kötött megdicsőült egyházzal ünnepelve.
Így imádjuk most is a mindenható Istent, a keresztre feszített, ám a halálból dicsőségesen feltámadt Üdvözítőt – egyrészt mi, a zarándok egyház földi tagjai, az Egyháznak, vagyis Krisztus titokzatos Testének itt egybegyűlt tagjai, és az egész mennyei sereg, minden jó angyal, minden szent, minden célba érkezett jó lélek, elődjeink, Isten szolgája, János testvérünk is. S ma vele, az ő tiszteletének szentelt nap, a róla, erényeiről, hősiességéről meghallgatott számos értékes gondolat, tanítás, tanúságtétel, rácsodálkozás után, épp e csúcspontjában a napnak, e szentmisében tudunk legmélyebb módon találkozni, az Isten dicsőítésében együtt lenni, a mennyei és a földi együttlétben egymáshoz teljesen közel kerülni…
A legszentebb áldozat ünneplése adja meg a közös nevezőjét annak, hogy János mártír testvérünkre akár magyar, akár lengyel, szlovák, cseh vagy éppen olasz és horvát szemszögből nézünk, akár mint családfőre, akár mint politikusra, akár mint agyonkínzott fogvatartottra gondolunk,
benne égi testvért, Istent dicsőítő társunkat lássuk meg – mi itt, még töredékes módon, ő ott már tökéletesebben, színről színre, véget nem érően, örökre. Itt és ott. Ide jön az ég, mi most oda emelkedünk fel, felemeljük a szívünket. Egységben vagyunk.
Ehhez a cél felé irányuló zarándoklatunkhoz van szükségünk olykor megbocsátani, olykor bocsánatot kérni. Ezen az úton levéshez vágyunk a békére. Az együtt haladáshoz van szükségünk egymás kölcsönös tiszteletére, megbecsülésére. A közös cél felé haladásunkban van szükségünk földi és égi társakra, lelkesítő példaképekre, követendő példájú iránymutatókra. Mai áldásos együttlétünk, ünneplésünk is ilyen belső vággyal tekint Isten szolgájára, János testvérünkre, hozzánk időben és térben, mentalitásban és kultúrában közeli hősünkre.
A II. vatikáni zsinat Gaudium et Spes kezdetű lelkipásztori konstitúciója ezt így foglalta szavakba: „A mennyei haza felé zarándokló Krisztus-hívőknek az odafönt valókat kell keresniük és ízlelniük, ez azonban nem csökkenti, hanem inkább növeli feladatuk súlyát, hogy az összes emberrel dolgozzanak együtt az emberibb világ fölépítésén.” Egy emberibb világ építésének lehetünk a mai munkatársai, mint ahogyan az volt a maga korában Esterházy János is. Azóta pedig ebben vált égi segítőjévé az újabb generációk munkatársainak, nekünk is.
„Ha dicsőségben részesül az egyik tag, vele együtt örül valamennyi” (1Kor 12, 26b) – olvassuk a Szentírásban. Meggyőződésünk, hogy János testvérünk Istennél dicsőségben részesült, s az Isten szava szerint vele akarunk örülni, örülnünk kell nekünk is.
Magyarok, lengyelek, szlovákok, csehek, s bárki más is, akik hisszük, hogy egy Test tagjai vagyunk. A megdicsőült Krisztus Testének tagjai, akik a szentmise dicsőségében most különös módon is megélhetjük testvéri összetartozásunkat.
Isten szolgája, gróf Esterházy János mártír szájába illenek a Szent Pál-i szavak: „Nem akarok mással dicsekedni, mint Urunk Jézus Krisztus keresztjével” (Gal 6, 14a). Itt, Budapesten pedig nem szeretném nem említeni a város nemzetközi eucharisztikus kongresszusainak himnuszából vett, ide illő gondolatot sem: „A kereszt volt ezer éven reménységed oszlopa, most is Krisztus jele légyen jobb jövődnek záloga!” Vagyis a mi közös jelünk tényleg a kereszt. Ám Krisztus feltámadt a kereszthalált követően. Esterházy János földi életének keresztútja után, hitünk szerint elnyerte a célba érkezettek hervadhatatlan koszorúját – ezért is imádkozunk mihamarabbi hivatalos oltárra emeléséért.
A keresztáldozat jelen ünneplésében is a már megdicsőült Krisztus, s az Ő imádásában a megdicsőülésre eljutott János testvérünk van itt velünk, s ez tölt be boldogsággal. Ez adjon erőt, hogy saját keresztjeink, nemzeteink keresztútjai, a boldoggá avatási eljárásban felbukkanó keresztek is a megdicsőülésre való eljutásnak csak átmeneti állomásai legyenek!
A dicsőséggel végződő áldozatba most élő hittel bekapcsolódva, az Isten-közelség e szent perceit közösen kihasználva kérjük: Feltámadt Üdvözítőnk! Önts belénk vágyat mindig, minden körülmény közepette is az örök dicsőség felé haladni. Adj hozzá kitartást, csakúgy, mint a boldoggá avatási ügyben való állhatatos, további munkához is. Ámen.
(Molnár Tamás, a Pozsonyi Magyar Katolikus Közösség lelkipásztora / Felvidék.ma)