A kilencvenes években Vladimír Mečiar, Ján Slota és a hozzájuk hasonló politikusok miatt lettünk túszai a kiélezett szlovák–magyar viszonynak. Nem szeretnénk megélni azt, hogy nem egész három évtizeddel később meg azért csattanjon rajtunk az ostor, mert Szlovákia és Magyarország kormányfői nem politikai ellenfelek, hanem szövetségesek.
Mindenekelőtt ezt kellene, kellett volna tudatosítania Ivan Korčoknak, mielőtt úgy döntött, hogy provokációnak tekinti a pozsonyi vár bejátszását a magyar himnusz alatt. Ez az ő szemszögéből a múlt héten még jó ötletnek és politikai témának tűnhetett, de azóta már sokan elmagyarázták neki, hogy a magyar himnusz nem harci induló, hanem nemzeti ima, amely a magyar történelem legmeghatározóbb eseményeit foglalja össze.
Ivan Korčok a témát tovább görgető többi szlovák, vagy szlovák pártban politizáló politikussal együtt közös szlovák–magyar történelemkönyv vagy szemelvénygyűjtemény nélkül is kideríthette volna, hogy Pozsony miért került a bejátszásba.
Wikipédia nélkül is sokan tudják, hogy Szlovákia mai fővárosa közel 300 évig volt a történelmi Magyarország koronázóvárosa.
A komáromi Selye János Gimnáziumban érettségiző párttársának is tudnia kellene, hogy Mária Terézia fejére is a Szent Márton-dómban tették rá a koronát, és 2002-től épp az ő megkoronázásának az évfordulóján rendezik meg a Koronázási ünnepségeket.
Ivan Korčok progresszív szemüvegén keresztül nézve ezek az ünnepségek is provokációk?
Ha a magyar platformot is futtató Progresszív Szlovákia nem szeretné, hogy még több magyar nemzetiségű választó hagyja cserben, nem engedi, hogy az alelnöke azon lovagoljon, amihez nem ért, vagy amit félreért.
Ebben az esetben ugyanis teljesen mindegy, hogy kire lőtt. A nyila pártállástól függetlenül minden magyart eltalált.
Sajtóközlemény/Felvidék.ma
