„Római püspökként egyik prioritásomnak tartom, hogy keresem a teljes és látható közösség helyreállítását mindazok között, akik ugyanazt a hitet vallják az Atyaistenben, a Fiúban és a Szentlélekben.” E szavakkal fordult XIV. Leó pápa beiktatását követő napon, hétfőn a más egyházak, egyházi közösségek és vallások képviselőihez.
Igyekszem takarékosan bánni a „történelmi” jelzővel, de hívő reformátusként bőven megdobogtatták a szívem Leó pápa szavai – ezek, s a teljes beszédében mondott továbbiak is – ahhoz, hogy úgy érezzem: most valami tényleg fontos történik. Nem „majd egyszer”, hanem most, itt, a szemünk előtt, a fülünk hallatára. Már az erkélyre való kivonulás pillanatában, a velem együtt alighanem milliók által feltett „hát ez meg kicsoda?” kérdése után, a szemmel látható őszinte megilletődés és az első üzenet szavat követően – melyek központjában a béke állt – éreztem azt, hogy a szívem mélyén dédelgetett álom,
a keresztyén-keresztény egyházak valódi, konkrét és eredményes közeledése számára eljött a „most vagy soha” ideje.
Leó pápának a Sala Clementina-ban elmondott beszéde a más felekezetek és vallások képviselőihez ezt az érzést erősíti bennem. Hogy vele sikerülhet, s korát is tekintve, ha Isten is úgy akarja, akár az ő idejében meg is valósulhat. Ahogy ő mondta:
„Közös utunk az emberi testvériség szellemében mindenki bevonását is jelenti. Most van itt az ideje a párbeszédnek és a hidak építésének.”
Leó elődje, Ferenc pápa pontifikátusának egyik hangsúlyos elemeként említette az egyetemes testvériséget – s emlékezhetünk, a „Fratelli Tutti pápája”, ahogy Leó is nevezte őt, vitathatatlanul sokat tett az ökumenikus párbeszédért. „Ezt mindenekelőtt az emberi kapcsolatok ápolásával tette, úgy, hogy az egyházi kötelékekből semmit sem véve el, az emberi találkozás értékei mindig előtérbe kerültek. Adja Isten, hogy megőrizzük tanúságtételét!” Ferenc valóban azt mutatta meg, hogy lehet szívvel, emberien közeledni egymáshoz, és e tekintetben Leó is ezt az utat viszi tovább.
XIV. Leó arra is kitért, hogy pápává választása pont az első niceai ökumenikus zsinat 1700. évfordulójára esett. Ez a zsinat óriási lépés volt, hiszen ott fogalmazták meg azt a hitvallást, amit minden egyház és közösség elfogad.
„Miközben azon az úton járunk, hogy helyreállítsuk a keresztények közötti teljes közösséget, felismerjük, hogy ez az egység csak a hitben való egység lehet. Római püspökként egyik prioritásomnak tartom, hogy keresem a teljes és látható közösség helyreállítását mindazok között, akik ugyanazt a hitet vallják az Atyaistenben, a Fiúban és a Szentlélekben.”
Ámen – mondhatjuk rá őszinte szívvel, s ne legyen nap, hogy imáink között ne szorítanánk neki egy gondolatnyi helyet. Mert soha nem volt még akkora létszükséglet az egység – különösen az európai keresztény egyházak tekintetében – mint korunkban.
Maga Leó pápa is erre az imádságra buzdít: „Az egység mindig is állandó gondom volt, amint azt püspöki szolgálatom mottója is tanúsítja: In Illo uno unum, Szent Ágoston kifejezése, amely arra emlékeztet, hogy
bár sokan vagyunk, „az Egyben – vagyis Krisztusban – egyek vagyunk”.
Kommuniónk annál inkább megvalósul, minél inkább az Úr Jézusban találkozunk. Minél hűségesebbek és engedelmesebbek vagyunk hozzá, annál egységesebbek vagyunk egymással. Mi, keresztények, tehát mindannyian arra kaptunk meghívást, hogy imádkozzunk és együtt dolgozzunk e cél elérése érdekében, lépésről lépésre, amely a Szentlélek műve.
Szűcs Dániel/Felvidék.ma
