Erre senki sem számított. Parajd messzeföldön híres sóbányája, a föld kincsének sokakat eltartó hatalmas sókészlete, egészség helyreállító páratlan barlanglevegője hirtelen megbicsaklott. A lezúduló pataktenger vize sárral, folyékony lavinával töltötte meg pillanatok alatt a tátongó bányajáratokat, termeket. A butikok, árusok boltocskái lehúzott rolóval várják az újra beköszönő szebb napokat. Hogy mikor jönnek el ezek? Ember meg nem mondhatja.
De addig is ki kell bírni. Otthonaikból átmeneti szállásokra kitelepítettként, kenyérforrásukat kezükből kiejtett kárvallottakként. És állandó belső bizonytalansággal: miből fognak majd megélni, milyen belső rontást végzett a víz, s mi jön még?
Katasztrófa-lelkiállapot – de nem vagytok egyedül!
Hogyan lehet átvészelni lelkileg is mindezt? És mi mit tudunk tenni a gyorssegélyeken innen és túl? Ha valamikor, akkor a Nemzeti Összefogásnak most aztán súlya, kőkemény tartalma lett. Hivatalosaknak és nem hivatalosaknak. Egyházaknak és szervezeteknek, önkéntes magyaroknak. És románoknak, ortodoxoknak, merthogy keresztyének. Sok honfitársammal együtt én is adakozom, folyamatosan, lelkiismereti kötelességből, együttérzésből, imáinkat tettekre váltó adománnyal.
De mindez nem elég. Amit a nyugdíjból odaszánható pénzecske mellé még odatehetek: az ima. Az az ima, amiről eleink, őseink, lelki hőseink, bibliai példaképeink tudták, hitték, hogy nem hiábavaló, ezért tették is. Ma sincs más, különb, drágább és méltóbb lehetőségünk, mint az Úr Jézustól hallott biztatás követése:
„Mindazt, amit imádságban hittel kértek, megkapjátok” (Máté 21,22).
Hogy mennyire tudnak parajdi testvéreink, a megpróbáltak és megszomorítottak imádkozni, leroskadt állapotban legalább lélekben feltekinteni a minden kegyelem forrására, nem tudom. Azt viszont igen, s legutóbbi temesvári ottlétem során Tőkés László templomának úrasztala előtt adta a Lélek a revelatív igazságot: prima et ultima ratio – oratio – első és végső észszerű tettünk, mert cselekvés ez is: az imádság. Ez a legerősebb üzenet ma Parajdnak is.
Első és végső észszerű tettünk az imádság – éljünk vele!
Imádság az újrakezdésért, a lelki és fizikai, anyagi károkból történő talpra állásért. Reménységgel és kitartóan. Imádság azokkal, akik még tudnak Parajdon, s a Nemzeti Összetartozás Napján Kárpát-haza-szerte a templomokban vagy lelkükben felfohászkodni. Azokkal együtt imádkozni, akik a hivatalosan meghirdetett alkalmakon teszik ezt, meg azokkal, akik kéretlenül is. Akik Isten Szentlelke érintésére fohászkodnak fel megtartásért, kárpótlásért, jövőért, életért.
Imádkozunk azokért, akik még vagy már nem tudnak imádkozni, csak a döbbenet némaságával szorítják össze ajkukat, meg azokért, akik még nem tanultak meg imádkozni. Isten színe elé ölelve imáink szavaival a Nemzeti Összetartozás Napján és utána is testvéreinket.
Nem csak hittestvéreinket, hanem minden magyar embert: időset és munkaerőset, gyermekecskéket és édesanyákat, nagyszülőket, akiknek a szeme előtt egy egész élet szorgos munkájának emlékképei peregnek le újra és újra, s a féltés, a félelem könnyei lelkükben, s szemükből ki is csordul.
Nemzeti imaalkalom – magyar imatársakkal világszerte
Imádkozom én is együtt imatársammal, meg magamban lelki imazsámolyomra roskadva. Nem csak azért, mert lelkipásztor vagyok, s a pásztorkodásból nem lehet nyugdíjba vonulni. S nem csak azért, mert a Magyar Presbiteri Szövetség 2017-ben tiszteletbeli presbiterré fogadott. Nem csak „hivatalból”, hanem választottként, Isten Szent Lelke elhívottjaként, drága református magyar népünk evangéliumi szolgájaként.
Imádkozom, hogy a Nemzeti Összetartozás Napja legyen a nemzeti imádság napja, a lelki talpra állítás nagy napja, amikor sok százezer hívő, keresztyén testvérem kinyújtja Isten felé imádkozó kezét szerte a Kárpát-hazában, s a nagyvilágban.
Majd a felfele nyújtott imakezeket második szívütemre odanyújtják a megpróbáltak felé. Akár adományokat vivő mozdulattal, akár legfontosabb szükségleti és élelmezési javakat átadó kézzel, akár a síró arcokat megsimogató testvérkézzel. A szó legmélyebb értelmében baj-társi testvérkézzel. Isten áldja meg a kinyújtott, kitárt kezeket!
Isten Szentlelke mint annyiszor, most is érzékelhetően megjelentette magát nekem is. Igét küldött és üzenetet. Jézusunk szavát hozta és adta: „Mondom nektek, ha ezek elhallgatnak, a kövek fognak kiáltani” (Lukács 19,40). A virágvasárnapon bevonuló Úr Jézus szavai ezek. Azokhoz, akik el akarták hallgattatni a Jézusra várók kiáltásait.
Nemzeti Összetartozás Napja, hónapja, évei: imával és tettekkel
Ne engedjük, hogy imáinkat lekicsinyelve, bárki is elhallgattassa Parajdért, székelyekért, magyarokért, kárvallottakért, megszédített sorsokért égre küldött imáinkat. Soha ne feledjük: első és végső lehetőségünk az ima. Jézus nem véletlenül adta ezt a szelíd fegyvert a kezünkbe. Ne engedjük, hogy Parajdon vagy másutt, már csak a kövek kiáltsanak az ott élőkért.
Próbatételes, nehéz történelmi időkben Ézsaiás próféta így fogalmazott:
„Jajgass kapu, kiálts város!… Mit? Azt, hogy az Úr vetett a Sionnak alapot, és oda menekülnek népe szegényei!” (Ézsaiás 14,31-32).
Bajban is Vigasztalóként van közöttünk Istenünk. Alapot vetett Sionnak, oda menekülnek szegényei – évezredek óta ez az igaz beszéd. Ma is, itt is, mindenütt. Hegyek-halmok megrendülhetnek, de Istenünk beszéde, jelenléte Igéjében, Szent Lelke erejében – soha. Ő nincs messze Parajdtól, nincs messze népünktől, csak emeljük fel Őhozzá reménykedő imáinkat és nyújtsuk ki egymás felé segítő kezünket. Ezen a kétirányú mozdulaton, nemzeti szívritmuson meg fog nyugodni az Úr áldása. Amiként bízó szívvel 500 éve református népünk zsoltározva énekli:
„Minden ínségben vagyok bátor szívvel, Mert szent beszéded bizony engemet Megújít és megtartja életemet” (119. Zsoltár).
Istenhez emelkedő, imára kulcsolt kezek sokasága, egymás felé kinyújtott segítő kezek sokasága legyen a Nemzeti Összetartozás Napjának nemzeti közkincse, a magyar jövő tartós aranytartaléka!
(E napnak nemzeti, sorstörténeti, bibliai értelméről és jelentőségéről szól ez az írás: Szétszaggatott ország – megőrző haza – csendes lamentáció a nemzeti összetartozás napjára)
Dr. Békefy Lajos/Felvidék.ma
