Iparista emlékeim között tallózva említem meg az akkori igazgatók találékonyságát. Az osztályalapú finanszírozás időszakában a megnyitható osztályok számát a fenntartó határozta meg. A múlt század hatvanas, hetvenes évtizedeiben a középiskolák iránt érdeklődő tanulók létszáma többnyire meghaladta a beiskolázható diákok számát.
Az iskolaigazgatók úgy gondolkodtak, hogy az engedélyezett osztályokba maximális létszámú gyereket vesznek fel, hogy eleget tegyenek a fiatalok és szüleik elvárásának (akkoriban még ez volt a szokás).
Az ipariskolában ezért nem volt ritkaság a negyven feletti létszám. Az 1969/70-es, és a 1970/71-es tanévben az iskola nappali osztályaiban 819, illetve 814 diák tanult.
Az óriási osztálylétszámok viszont komoly gondot okoztak mind a fegyelmezés, mind pedig a hatékony oktatás megszervezését illetően.
R. Júlia így emlékszik vissza iparista pályafutásának kezdeteire, és a rendelkezés kijátszására: „Erős évjárat volt a negyvenheteseké, kerestük a helyünket a világban, és tanulni akartunk. Az alapiskola elvégzése után az ipariskolába jelentkeztünk, de a felsőbb szervek csak három gépész osztály megnyitását engedélyezték abban a tanévben. A jelentkezők száma nagy volt, de az igazgató úr igyekezett mindenkit felvenni, ezért az első hetekben osztályonként negyvenheten szorongtunk a termekben. Egy idő után Schulz papa (ez volt a beceneve) megjelent az illetékes hivatalban, és elkezdte verni az asztalt, miszerint ilyen nagy létszámú osztályokban nem lehet tanítani. A hivatal kénytelen volt belátni, hogy az igazgató úrnak igaza van, és kelletlenül ugyan, de engedélyezték még egy osztály megnyitását. Furfangosságára és szívósságára jellemző eset volt, amit máskor is alkalmazott”.
Sok diák, sok osztály, sok (elég) pénz
A későbbi esztendők folyamán az érdeklődők, és ezzel együtt az iskolák létszáma is megcsappant. Az iskolaigazgatók persze igyekeztek az osztályok számát megtartani, ezért az osztálylétszám sok esetben 17-18-ra csökkent. A fenntartó természetesen az osztályok számát igyekezett korlátozni a kevés pénzre hivatkozva. Ez viszont az egyes intézmények pénzkeretének és a pedagógusok létszámának csökkentésével járt volna.
Az igazgatók ezért különböző szakirányokat találtak ki, hoztak létre, és arra hivatkoztak, hogy a más-más tartalommal rendelkező osztályokat (szakirányokat), „sajnos“ nem lehet összevonni.
Ezekben a kis létszámú osztályokban természetesen öröm volt tanítani, és az iskola költségvetése is jól működött.
Kevés diák, sok osztály, elég pénz
Ez az idilli helyzet persze csak addig működött, míg a fenntartó meg nem változtatta a finanszírozási rendszert.
2004-ben bevezették az ún. fejkvótarendszert. Ettől kezdve az iskolák a diákok létszáma alapján kapják a pénzt.
Ezért megindult egyfajta visszarendeződés. Több osztályt összevontak, mert lehetetlen volt finanszírozni.
A párhuzamos osztályok csökkenése (hiánya) miatt a pedagógusok kénytelek voltak több évfolyamban, többféle tantárgyat tanítani, hogy meglegyen az előírt órakötelezettségük (a kötelezően letanítandó heti tanórák száma). Több kollégának el is kellett hagynia az iskolát, mert feleslegessé vált.
Kevés diák, kevés pénz!
A közeljövőben sem várható javulás. A jelenleg tervezett iskola-összevonások, illetve a kis létszámú iskolák konzorciumokba szervezése, esetleg azt is magában hordozza, hogy a pedagógus ingázni lesz kénytelen a konzorcium egyes intézményei között, mert csak így áll majd össze az órakötelezettsége.
Nincsenek irigylésre méltó helyzetben a jövő pedagógusai!
Albert Sándor/Felvidék.ma
