A helytörténet felé a nagyszüleim meséje irányított. Olyan szerencsés ember vagyok, hogy a nagyszüleim gyakran nem meséket mondtak, hanem a család történetét, vagy falusi legendákat. Régebben a falvak a mi vidékünkön gazdasági kapocslatban is álltak egymással – tudom, ez magyarázatra szorul, elmesélem.
Dunaújfalu ugyan jobbágyfalu volt, de nagy határral – ahogy akkoriban mondták, azaz széles kiterjedésű kataszterrel, ez 1960-ban részben módosult, de ez egy másik mese lenne. Nézzük a lényeget.
Az újfalusi határ területe sík, szőlőtermesztésre nem alkalmas, de mivel az őseink is szerették ezt a nedűt, a Salapergi-hegyen vettek szőlőt maguknak, ez pedig két falu, Magyarbél és Cseklész határában terül el.
Cseklész már a honfoglalás korában lakott terület volt, ezt egy avar kori temető maradványai is bizonyítják. Fényes Elek szerint a mezőváros három nemzetiségű: „csinos vegyes magyar-tót-német mezőváros, Pozson vgyében“.
Érdekességképpen idemásolom a Wikipédián talált népszámlálási adatokat, azok ugyanis igen tanulságosak. „1880-ban 1507 lakosából 1245 magyar, 110 szlovák, 89 német anyanyelvű, 5 idegen és 58 csecsemő volt. 1890-ben 1539 lakosából 728 szlovák és 687 magyar anyanyelvű volt. 1900-ban 1804 lakosából 1271 magyar és 468 szlovák anyanyelvű volt. 1910-ben 2103 lakosából 1663 magyar, 370 szlovák, 59 német, 3 horvát, 1-1 román és szerb, valamint 6 egyéb anyanyelvű. 1919-ben 2547 lakosából 1746 magyar, 751 csehszlovák, 39 német, 1 ruszin és 10 egyéb nemzetiségű; ebből 2516 római katolikus, 23 evangélikus, 5 református és 3 görögkatolikus volt. 1921-ben 2447 lakosából 1936 csehszlovák és 445 magyar volt. 1930-ban 3178 lakosából 2809 csehszlovák és 291 magyar volt.“
Nagyapám, Stiglitz János (Neszméri Tünde családi archívuma)
Az 1919-es adatoknak köszönhetően a falut 1938 novemberében visszacsatolták Magyarországhoz, mesélte nagyapám és nagyanyám. Nagyapámék gyakran jártak Cseklészre, hiszen voltak ott szőlőik.
A visszacsatolással tehát az újfalusiak is jól jártak, mert nem kellett útlevél, hogy a saját szőlőjüket megműveljék. Majd 1939 márciusában történt valami. Cseklészt Magyarország elcserélte Szlovákiával.
A határkiigazítás után Cseklész a szlovák állam része lett, mesélte nagyapám annak idején, amit nekünk elsősorban a nagymamánk elevenített fel, hiszen papa még azt megelőzően meghalt, hogy iskolába mentem volna.
Cseklész elcsatolása nem volt jó sem a cseklészieknek, sem az újfalusi gazdáknak, hiszen ezután már útlevélre volt szükség, bár a papírokat mindenkinek megadták és átjárhattak megművelni a szőlőt, de ez mégiscsak macerás volt.
A cseklésziek pedig megpróbálták a lehetetlent is. Ezt később a faluban másoktól is hallottam, azaz nagy valószínűséggel tényleg így történt.
Az oral historyban hallott történetet még 2016-ban megírtam a Felvidék.mára, majd mama a Trianon Múzeum munkatársainak is elmesélte. Így vált ismertté a régi – filmbe illő – sztori.
Most pedig jöjjön maga a történet, amely azóta bejárta a világot, ugyanis a Magyar Szövetség elnökének figyelmét is felkeltette, s a december 20-ai dunaszerdahelyi tüntetésen elmondta. Amikor a cseklésziek megtudták, hogy ismét Szlovákiához kerültek, elmentek Pozsonyba a parlament elé tüntetni.
Nagyanyám szerint két mondatot skandáltak a Pozsonyban tüntetők 1939 márciusában: Cseklíszt nem adunk, mi is magyarok vagyunk, a másik verzió szerint Cseklíszt nem adunk, inkább meghalunk.
Egyébként a két mondatot a nagyanyámék, és a többiek is a faluban, szlovákos kiejtéssel idézték. A történet most azért került újra a középpontba, mert a „bernolákovói“ önkormányzat átnevezné a Clementis utcát, az erről szóló hír alá a közösségi hálóra felírtam ezt a kedves kis legendát. Így vált a családi meséből, világszerte ismert történet.
Neszméri Tünde/Felvidék.ma
