Korosodván egyre többször kell búcsúznunk olyan emberektől, akik távoznak az élők sorából. Egyikük most Pozsgay Imre volt. Halála váratlanul ért, még ha nyolcvan fölött már számolni kell az ilyen szomorú eshetőséggel.
Vele érdekes módon kerültünk kapcsolatba. A múlt század 80-as éveiben két ember jelentkezett nálunk Kassán. Hogy miért éppen minket választottak, nem tudom. A magyarországi ellenzékkel már addig is laza kapcsolatban álltunk. Egy szép napon beállított hozzánk Szesztay András szociológus és társa. Az előbbi a mai kassai főkonzul édesapja.
Pozsgay Imre megbízásából jöttek, hogy háttéranyagokat juttassanak el hozzánk. Tájékoztatni kívántak minket az odaáti eseményekről. Gondolom, nem csak hozzánk jöttek, de erről sohasem beszéltünk. Minél kevesebbet tud az ember, annál kevesebbet árulhat el. A gorbacsovi érát éltük, amikor Magyarországon számos nem remélt kötet jelent meg, s a Kossuth Rádió Vasárnapi Újság c. műsora élen járt a korábban tiltott témák feszegetésében. Egyik ismerősöm meg is jegyezte, mintha a Szabad Európa Rádiót hallgatná. Az egyik meleg vasárnapi reggelen végigmentem az egyik kassai mellékutcán és minden házból ez a műsor szólt.
Csehszlovákiában még tartotta magát a husáki kemény vonal, de tudtam, ha a birodalom központjában változnak a dolgok, akkor ez az ország sem zárkózhat el a változásoktól. A csehszlovák titkosszolgálat zaklatott, de érdekes módon erre a kapcsolatra sohasem kérdeztek rá.
Pozsgaynak csupán az volt a kérése, hogy a hozzánk eljuttatott anyagokat ne adjuk ki a kezünkből, mert ezek regisztrálva voltak és a számozásuk alapján kideríthető lett volna, milyen forrásból szereztük őket. Rajtuk keresztül ismerkedtem meg Pásztor Zoltánnal, a jelenlegi püspöki helynökkel. Társaságunkhoz tartozott Szanyi József, akinél néhányszor meg is szálltak. Ő alapította a Kassai Környezetvédők Körét, mely a romániai falurombolás ellen tiltakozott. A titkosszolgálat elővett ezért. Érdekes módon, csak engem. Magyar Ferenc volt a következő, aki a rendszerváltás után parlamenti képviselő lett a Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom színeiben. Bugár párton belüli ellenzékéhez tartozott, így nem sokáig képviselősködhetett. Sajnos, emlékiratait nem írhatta meg, pedig sok fontos eseményt rögzített naplójában.
Egy alkalommal Szesztayék a Csemadokban Bibó Istvánról tartottak előadást, melyen sok fiatal vett részt. A bevezetőt én mondtam. Kolár Pétert emiatt az egyedül „üdvözítő” párt szervei elővették, faggatva, mi akart ez lenni. Ő meg rezzenéstelen arccal bemondta: kísérleti műsor. Arra voltunk kíváncsiak, hogyan hat az ellenséges propaganda a fiatalokra. És hogyan hat? Sehogy, nem voltak kérdések. Valóban, az előadás után nem alakult ki vita.
A hozzánk látogatóknak elmondtuk, az nagy előrelépés, hogy Pozsgay mondta ki elsőként, 1956 nem ellenforradalom volt, hanem népfelkelés, de ennél többet vártunk. Persze ennek 1988 januárjában mindenképpen óriási jelentősége volt. Hiszen addig fasiszta-horthysta söpredék rémuralmáról beszéltek.
Családtagjaitól tudom, annak idején rossz néven vették, amikor fiatal korában a kommunizmus mellett kötelezte el magát és ateistává vált. Később erről is beszélgettünk. Nagyon higgadtan fogadta a kritikát.
Sikerült személyesen is megismerkednünk. Többször beszélgettünk. Mindig mosolyt csalt az arcomra, amikor elmondta, Csurka Istvánnal és Moldova Györggyel katonáskodott együtt. Arról is beszélt, hogy a rendszerváltás előtt be-bejárt Antall Józsefhez, aki akkor a Szarvas tér melletti Semmelweis Orvostörténeti Múzeumban dolgozott. Egy alkalommal vendéglátója a következőkkel fogadta. „Bemutatok neked egy rendes liberálist.” Göncz Árpád járt éppen nála. Ennél az emléknél sóhajtott. „Ha tudtuk volna, mi lesz belőle!” Antall kormányfő és Göncz államfő között nagyon megromlott a viszony. Erről már Katona Tamás történész számolt be akkor nekem, aki a két személy között a leveleket vitte-hozta, mert személyesen nem voltak hajlandók tárgyalni.
Egy alkalommal megkérdeztem Pozsgayt, mi volt Kádár véleménye a határon túli magyarokról. Kifejtette, hogy ő azt vallotta, a Szovjetunió az internacionalizmus vezető állama, így Magyarországnak nem kell ezzel a kérdéssel foglalkoznia, az ő dolguk. Ez persze kényelmes, alibista álláspont volt.
Arról is beszélt egy alkalommal fehér asztal mellett, hogy az utolsó időszakban már eléggé keményen mert szembeszállni Kádár Jánossal, aki egyre inkább elveszítette a talajt a lába alól.
Szűrös Mátyással együtt ők ketten testesítették meg a Magyar Szocialista Munkáspárton belül azt a nemzeti elkötelezettségű vonalat, mely azonban megdöbbentő módon az utódpárton, a Magyar Szocialista Párton belül megbukott. Ki is szorultak a politikai életből. Pozsgaynak kellett volna lennie az államfőnek, ám végül Göncz lett az, aki méltatlanná vált erre a posztra. Óriási kár!
Pozsgayt pályatársaitól az is megkülönböztette, hogy tisztességgel szembenézett múltjával. Kevesen vették a bátorságot, hogy ezt megtegyék. A Koronatanú és tettestárs c. munkája 1998-ban jelent meg és ennek a tisztességnek, bátorságnak a bizonyítéka.
Kiegyensúlyozott, derűs öregkort ért meg. Pozsgay Imre előtt gondolatban mindezért fejet hajtunk, gyászoljuk távozását és számon tartjuk életpályáját. Bölcsessége, őszintesége hiányozni fog! Mindig jó volt vele eszmét cserélni, amit ezután nélkülözni leszünk kénytelenek.
