„A maradék Magyarország államhatárait úgy kellett kialakítani, hogy minden új szomszédállamhoz kerüljön tisztán magyarok által lakott terület, amivel biztosították, hogy évtizedekig ne jöjjön létre őszinte együttműködési kapcsolat Magyarország és a szomszédos államok között.” Duray Miklós gondolatai a trianoni diktátum aláírásának 96. évfordulóján (a beszéd 2016. június 4-én, Somorján hangzott el).
Közeledve a századik évfordulókhoz
(1916 decemberétől nem tartózkodnak ellenséges csapatok Magyarország területén, 1918 októberében véget ér Európa területén a Nagy Háború, 1920. június 4-én aláírják a Trianoni békeszerződést)
Sajátos fintora a történelemnek, hogy a modern Európa 19. századvégi és 20. századelejei megszületésének folyamatában már a középkorban is szuverén államisággal rendelkező európai országok közül egyedül egy, Magyarország csonkult meg, a felismerhetetlenségig.
Ennek a történelmi országnak ma már csupán a geográfiai lenyomatát lehet látni, köszönhetően annak, a mintegy 300 millió évvel ezelőtt elkezdődött, az Atlanti óceánt kialakító lemez tektonikai mozgásnak, amely tájainkon hegyképző erővé módosult, a kőzeteket fokozatosan lánchegységgé gyűrte és kialakította a Kárpátok vonulatát. A történelmi Magyarország körvonala ezért fedezhető fel könnyen és egyértelműen a műhold fényképeken.
Ez a világűrből is jól látható hegykaréj öleli körbe a Kárpát-medencét, aminek teljes területét Magyarország és a határai között működő állam töltötte ki már a Krisztus utáni első ezredforduló idején is. Mátyás király korában (az 1400-as évek második harmadában) akkori lakóinak 85%-a magyarul beszélt, akik száz évvel később ugyanilyen arányban Kálvin János követőjévé váltak, mert így fohászkodhattak az Istenhez anyanyelvükön és vált számukra érthetővé a Biblia szövege.
Majd további száz év múltával, amikor a magyar államiság a török uralom és az idegen (Habsburg) uralkodók okán már-már romjaiban hevert, az országlakók nagy része még hitt az újjáéledésében. Ebben az időben Kollonich Lipót, aki a magyar királyi kamara elnöke volt, győri püspök, kalocsai érsek, majd esztergomi érsek is, II. Rákóczi Ferenc tanúsága szerint azt a kijelentést tette: „én Magyarországot előbb rabbá teszem, aztán koldussá, végre katolikussá”.
Nem véletlen, hogy ebbe az időbe vezetnek első, nemzeti himnuszként énekelt fohászunk gyökerei, aminek ismétlődő szavai így szólnak: „Boldogasszony, Anyánk, Régi nagy Patrónánk, nagy ínségben lévén így szólít meg hazánk: Magyarországról, Édes hazánkról, ne feledkezzél el szegény magyarokról”. Tessék nekem mutatni egy európai nemzetet, amelyik fél évezred mélységéből így kiált fel a mába!
További száz év elteltével, Mária Terézia és II. József uralkodásának következményeként a magyar állam szerkezete gyakorlatilag megszűnt, az ország gyarmati sorba süllyedt, és az ország lakóinak már csupán 35%-a beszélt magyarul. Innen rugaszkodott el a magyar nyelv megújításának szinte mozgalomszerű folyama, az állami önállóság visszaszerzésének újabb kezdeményezése, majd a reformkor, amely egyszerre akarta az országot, az államot és a nemzetet modernizálni.
Ezt törte derékba a szabadságharc vérbefojtása és a neoabszolutizmus, amely fölött végül is a magyar államiság reneszánszának akarása győzött a kiegyezéssel. Politikusai pedig igyekeztek a modernizálódó Európa kereteibe illeszteni az államot az akkor uralkodó nemzetállam eszmeisége szerint. Csakhogy ezt a már elavult Habsburg-monarchia keretei között kísérelték meg. Közülük korábban hármat Magyarország királyaként trónfosztottá nyilvánított a magyar nemesség.
Tizenegy évvel a kiegyezés után, 1878-ban született meg az első olyan, államok közötti nagy szerződés, amely az európai és kisázsiai monarchikus birodalmak megszűnését jelezte előre. Ez volt az elhíresült San Stefano-i béke, amely egyrészt az Oszmán-török Birodalom kiszorítását célozta Európából, de egyúttal ekkor tűnt fel egyértelműen a következő évtizedek egyik fontos eleme, az érdekövezetek kialakítására való törekvés.
A következő évben megköttetett kettős szövetség Berlin és Bécs között, elsősorban a nyugat felé törekvő Oroszország, a San Stefano-i béke egyik kedvezményezettje ellen irányult, de erősítette Franciaország elszigetelését is. Már ekkor adott volt minden előfeltétele az első világháborúnak nevezett Nagy Háborút meghatározó frontok kialakulásának.
A háború kirobbanását a történelmi tények Ferenc József 1914. július 28-i Szerbiának küldött hadüzenetéhez kötik, amit lehet, hogy a 84 éves császár és király nem is tudott összefüggéseiben értelmezni, csupán dinasztikus szempontok szerint: meggyilkolták a trónörököst, ez vért kíván. Az uralkodó ekkor már nem volt, nem lehetett birtokában a modern hatalmi politika körébe tartozó ismereteknek. Mert ha birtokában lett volna és képes lett volna mérlegelni, nem küld hadüzenetet. Ez nagyon megnehezítette volna a már elhaló dinasztikus globalizmussal szemben szervezkedő, a befolyási övezetek kialakítására törekvő, mai tapasztalataink alapján a kapitalista globalizmus csíráit bontogató hatalmi tervek megfogalmazóinak a dolgát.
A folyamat végkimenetelét az 1920-ban véglegesített Versaillesi-i békerendszer szentesítette, aminek egyik része, de talán legkegyetlenebb része volt a Nagy Trianon palotában 1920. június 4-én aláírt Magyarország fölötti ítélet. Erre emlékezünk minden évben június 4-én. De biztosan rossz nyomon járunk, ha leragadunk a puszta emlékezésnél.
A Rajna vonalától keletre eső államok vonzáskörében, valamint az európai államok közötti kapcsolatokban az első világháborút lezáró Versailles-i békerendszer által lefektetett szempontok máig meghatározzák az európai és észak-atlanti térség államai közötti viszonyokat, amit tévesen nemzetközi kapcsolatnak nevezünk. Azért nevezzük így, tévesen, mert a nemzetre igyekszünk áthárítani a felelősséget, noha a nemzet ebben a rendszerben többszörösen alá van rendelve a hatalmi érdekeknek.
Tudatosítani kell, hogy ezt a rendszert – bár álságosan a nemzeti önrendelkezés jegyében alakították ki – ugyanúgy a hatalmi erőviszonyok gyúrták, mint a korábbiakat. Azzal a különbséggel, hogy a korábbiakat elsősorban a dinasztikus érdekek szempontjából fogalmazták, ezért a területek lakosságát főleg adófizetői és alattvalói minőségükben érintették.
Ezzel ellentétben a Versailles-i rendszerben már a modern hatalmi politika érdekei érvényesültek, mint például a nemzetállam-eszme vagy a visszaélés ezzel az eszmével, az újabszolutista államszervezés, amely a nemzetállam eszméjével együtt jelentette a fasizmust, a kapitalizmus globalizálódásának kezdetei és a kontinentális, valamint a kontinensek határán átlépő rendszerek kialakítására való törekvés.
Ezért a Versailles-i rendszer nagymértékben meghatározta az érintett területeken az emberi lét körülményeit mind az előnyös, mind a hátrányos feltételek kialakításával, az államhatalmi befolyás révén a térség lakosságának lelki, szellemi és erkölcsi életének befolyásolásával, az emberi magatartás területén a nemzeti és a hazával kapcsolatos azonosságtudat átalakításával.
Noha valóban nem szabad az emlékezés rabjaivá válnunk a közelgő 100. évfordulók kapcsán, de ez jó alkalom arra, hogy értékeljük a leginkább érintett Közép- és Kelet Közép-európai térségben a 19. század utolsó harmadától máig zajló folyamatokat, eseményeket, kialakult helyzeteket. A téma bősége és súlya okán a tudományos konferenciák körébe tartozik, de vannak szinte közhelyszerű tételei is.
Ma már lehet, mindenki számára világos, hogy a kiegyezés utáni magyar állam modernizálása sikertelen volt nem csak azért, mert a társadalom gazdaságilag végzetszerűen, máig hatóan kettészakadt, hanem a nemzetállam eszméje miatt is. A 19. század végi magyar állam törekvéseiben megjelenő, az ötszáz évvel korábbi múltra utaló egy állam egy nyelv (nemzet) célkitűzést – ami az időbeli európai folyamatok között békés úton már megvalósíthatatlan volt – természetszerűen a magyar állam ellen fordították. A térségben befolyási övezet kialakítására törekvő hatalmak pedig a magyar állam területén élő más nyelvűek ambícióit élesztették.
A Rajnától a Balkánig húzódó térségben az akkori Nagy Háborúnak Magyarország és a magyar nemzet volt az igazi vesztese, mert a magyarországi társadalmon kívüli gyökerekből táplálkozó Károlyi-féle őszi rózsás forradalom és a Kun Béla vezette ugyancsak idegen gyökerű Tanácsköztársaság mind politikailag, mind katonailag alkalmatlanná tette a védekezésre. Pedig fizikai adottságai szerint alkalmas lett volna, ugyanúgy, mint a Török Birodalom maradványa is alkalmas volt erre, amely kikényszerítette a Sèvres-i megalázó szerződés módosítását.
A maradék Magyarország államhatárait úgy kellett kialakítani, hogy minden új szomszédállamhoz kerüljön tisztán magyarok által lakott terület, amivel biztosították, hogy évtizedekig ne jöjjön létre őszinte együttműködési kapcsolat Magyarország és a szomszédos államok között. Ez az állapot állt fenn több mint hetven évig azzal a közjátékkal, hogy 1938 és 1940 között a Trianoni szerződést felülbírálták, hogy 1944-1945-ben belépett a megújított Versailles-i rendszerbe a Szovjetunió, és, hogy 1989-1991 között szétesett a rendszer egy része.
A Trianoni szerződéstől azonban hetvenegy évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy egy látszólag új kezdeményezés szülessen a térségi együttműködésben: a visegrádi országok együttműködése. A példáért abba a korba kellett visszanyúlni, amelyik még nem volt terhelt sem az abszolutizmussal, sem a modern hatalmi politikával, Károly Róbert 1335-ös kezdeményezéséhez.
Igaz, hogy 1991-ben sokan inkább Antall József kormányfő történészi hóbortjának tekintették a magyar, a lengyel és a cseh király korábbi találkozójának mintájára összehívott magyar, csehszlovák és lengyel államfői találkozót és a visegrádi együttműködés megalapítását. Már csak azért is, mert annak idején ez egy közös kereskedelmi stratégiáról szólt Béccsel szemben, 1991-ben pedig a korszellem nem egy „nyugattal” szembeni védekezéssel volt átitatva, hanem annak a nyugatnak a kebelére borulásával, amelyik éppen a Versailles-i rendszer létrehozója volt.
Sajátos, hogy ettől számítva egy esztendő híján egynegyed évszázadnak kellett ismét eltelnie, hogy valódi, térségvédelmi tartalommal töltődjön föl a visegrádiak együttműködése csak úgy, mint akkoron. Akkor a térség gazdasági felvirágoztatását eredményezte, most pedig a Versailles-i rendszer egyfajta következményével, a feltartóztathatatlannak látszó migrációs hullámmal, de egyúttal a máig ható Versailles-i rendszer kiötlőinek utódjaival szembeni védekezést is.
Történelmi hazánkat ugyanazok a politikai és hatalmi szándékok darabolták föl, amelyek vonalzóval felosztották a Török Oszmán Birodalmat, összekaszabolva a térség etnikai és vallási térképét, aminek következményével most szembesülünk. A kárt okozók azt követelik tőlünk, hogy azonos felelősséget vállaljunk azokkal, akik feldúlták a közel-keleti térséget. Erre mondja a magyar: nyári piros riglizni.
Ez valóban sajátos helyzet, hogy négy évvel a Nagy Trianon palotában aláírt, a magyarokat megtipró szerződés századik évfordulója előtt és két évvel az első vagy Nagy Háború befejeződésének századik évfordulója előtt, de pontosan száz évvel az után, hogy kiszorult az akkori hazánk területéről minden háborús tevékenység, a térség politikusai rájöttek arra, amire Károly Róbert. A lengyel, a magyar és a cseh király által megjelenített területet közösen kell védeni a Baltikumtól le a Balkánig. Ez ma hét állami területet jelent Lettországtól Horvátországig. Ráadásul kétoldali védelmet: Oroszország és a valamikori Német-Római Császárság felé, ugyanis a helyzet nem más most sem, mint korábban.
Ugyanakkor ne felejtsük el azt sem, hogy minden magyar a szétdarabolt magyar nemzetért visel felelősséget. Ne felejtsük a sorrendet sem, ami nem a térségben együtt élő nemzetekkel való közös feladatvállalás jelentőségét kívánja csökkenteni, de vannak elsőrendű és ezt kiegészítő feladatok.
A közelgő századik évfordulók kapcsán fel kell tenni a kérdést: a jelentkező bajokat mivel orvosoltuk. Lehet, hogy avatatlannak tűnik a felvetés, de milyen megoldásokat kerestünk eddig a trianoni államhatárok mentén elszegényedő magyarok helyzetének javítására? Kerestünk? Nem leltünk? A kommunista hatalom idején azért nem, mert központilag döntöttek az elosztásról. A rendszerváltás után pedig azért nem dolgoztunk ki államhatár menti fejlesztési terveket, mert azok kilátástalansága nem adott esélyt az egyéni meggazdagodásra. Magyarország felé pedig csak támogatásokért kuncsorogtunk. A kettő együtt zsákutca. Habár minden szakavatott ember pontosan tudja, hogy csak az összekapcsolt térségfejlesztés hozhat emberi léptékű eredményt. De hát 2004-től, az EU csatlakozástól ennyire sem voltunk képesek? A Trianoni szemlélet sajnos működik, létrehozóinak akarata ellenére is, pedig az egész térség kárára van.
Ezzel kapcsolatban azonban érdemes feltenni egy nagyon egyszerű kérdést: ha sokszor fáj a lábam, biztos, hogy mindig fájdalomcsillapítót kell bevennem? Hátha új lábbelit kellene vásárolni, vagy varratni?
Ez érvényes a közeledő századik évfordulókkal kapcsolatos berögződésekre is.
Múltunk van, de a létező jelen a mindenkori jövő meghatározója.
