Hétfő reggel. Az ablakon beszűrődő fény igazi hét eleji csillámot szór szanaszét a szobában, jelezvén a felkelés időszerűségét. Milliónyi csodás élményen vagyunk túl a zselízi jubileumi Népművészeti Fesztiválon, mégsem stimmel valami ebben az új hétben. A kávéscsésze remeg a kezemben, a tartalom szokatlanul érdektelenül hat a sajtó hasábjain (pedig éppen Bugár Béla süllyed egyre mélyebbre eltartója, Kaliňák, a magyarellenes maffiavezér korrupciós ügyeit védelmezve). Sematikusan végzem a napi teendőimet, de végig száraz a torkom, izzad a tenyerem, görcsöl a gyomrom. Kifejezetten nyugtalan vagyok. Még egy nap…
A kedd hasonlóan telik, de a gombóc egyre nagyobb a torkomban, a gyomromban egy babszemnek sincs helye. Negyvennégy év nyugtalansága gyülemlett össze bennem (bár még csak 29 vagyok), hiszen hatkor kezdünk. Nem tudok másra gondolni, csak arra, hogyan állunk fel a labancok ellen, ki lesz a csatár, és vajon Kádár sérülése ellenére tudja-e vállalni a játékot.
Persze nem olyan történelmi sérelmekkel terhelt meccs ez, mintha mondjuk a románokkal vagy a szlovákokkal játszanánk, de azért mégis csak ott van az 500 éves kényszerházasság utáni váláshangulat. Ámbátor ez végül is mindegy, hiszen az ellenféltől függetlenül is a győzelem hajt csak igazán, és akár a pirézek ellen is játszhatnánk, akkor is csak ez lehet a szempont. Nem az ellenfél kiléte, hanem mi magunk vagyunk a fontosak. Különösen külhonban, itt a Felvidéken érezzük a sikerélmények fojtogató hiányát, ezért az ilyen sarokkövek óriási pszichikai energiával töltenek fel bennünket.
Üröm az örömben, hogy bár mindig is erre a pillanatra vártam, mégis bosszúsággal kell viseltetnem, hogy nem lehetek ott a többiekkel Franciaországban. Csupán a facen követem cimboráimat, hogy éppen merre, hol járnék, ha nem bambáskodtam volna el az utazást. Be kell érnem az itthoni kivetítővel és a (sok mindenért kárpótló) baráti társasággal. De nem is ez a lényeg. A lényeg, hogy ott vagyunk, kijutottunk, s már ez is nagy eredmény… egy fityfenét! Nyerni akarunk, nyerni kell és nyerni fogunk – nyugtatgatjuk egyre csak magunkat és egymást.
Amikor felhangzik a (mérgesítően gyors tempójú) Himnuszunk (amit ismét nehezen tud kísérni a több tízezres kórus), kiráz a hideg és olyan libabőrös leszek, hogy még Bajnai is megirigyelné. A feszültség viszont nem hagy alább, sőt egyre jobban fokozódik, főleg amikor 0.30-nál csattan a kapufánk. Na, de nem befelé, hanem kifelé ám! A Mohácsok, Trianonok és a befelé pattanó szerencsétlen gólok idejének vége!
A tévedhetetlen szakvélemények egyre szaporodnak, mindenkiben ott lakozik egy szövetségi kapitány, az elfogyasztott fröccsök mennyiségével pedig a szakvélemény egyre határozottabb. Szinte kórusban szidjuk Szalait, és kritizáljuk Storckot, hogy miért játszatja, amikor egy fabatkát sem ér, és egyszer csak a semmiből jön az armageddon. Ádám bepiszkálja, és elszabadulnak az univerzum energiái. A szívritmusunk lassult egy pillanatra és 15 vagy ennél több millió torok üvöltött fel egyszerre. Mit üvöltött? Ordított, kántált, 44 vagy az ég tudja mennyi év felgyülemlett kiáltása jön ki egyszerre.
Sok, valóban sok volt az a felhalmozódás, ami gyűlt, csak gyűlt bennünk oly hosszú időn keresztül. Minden egyes mérkőzésen, sporteseményen, amikor számunkra kedvezőtlen eredmény született, ezek a robbanásszerű örömkiáltás-patronok elsütés nélkül maradtak a tárban, így nem csoda, hogy nagyot szólt a tüzijáték a gólnál. És amikor azt hittük már, hogy minden patron elsült, jött Stieber gólja és újabb endorfinbomba robbant bennünk, és újraéltük a csodát. Ebből következtetem, hogy valószínűleg maradt még bőven az izlandi és a portugál meccsre, illetve a többire…
Alig egy hónapja a jégkorong-világbajnokság után azt írtam, hogy a focistáktól is ilyen teljesítményt várok el. Nem kell végigverni a világot, csak küzdjenek, brusztoljanak a srácok, ahogy a hokisok, és tegyék ki a lelküket a pályára, és akkor büszkék leszünk. Nekünk ennyi is elég, ennek ellenére idén már június 14-én beköszöntött a karácsony.
Büszkék vagyunk Rátok! Köszönjük!
Csonka Ákos: Monarchista nyitány, avagy elindult az utazás, csak erre vártál (Forrás: Csonka Ákos blogja)