– Brüsszeli, strasbourgi munkájáról kevesebbet tudunk, még a részvételével zajlott fényesebb rendezvényekről is ritkán adott hírt a sajtó. De módjában állt-e, hogy a nemzeti kisebbségekkel, az ő ügyükkel is foglalkozzon? Innen, Szlovákiából úgy tűnt, elvárásaink szertefoszlottak, a tagság elnyerése után az uniót nem érdekelte, a nemzeti többségek beváltják-e, amire ígéretet tettek. Sőt, még az utóbbi egy-két év durva magyarellenességét is szó nélkül hagyták.
– Ennek egyik fő oka az, hogy a Bizottság, az Európai Parlament csak azt teheti meg, amire a közösségi szerződések lehetőséget teremtenek neki. A kisebbségi kérdésben pedig sem az Európai Uniónak, sem egyes intézményeinek nincs semmilyen hatásköre. Ha a Lisszaboni Szerződés ratifikálására sor kerülne, idővel a kisebbségi jogokra vonatkozó általános jogszabály is megszülethetne. Addig azonban a létező közösségi jogban kell keresni a lehetőséget, főleg az antidiszkriminációs szabályokban. Ezek a munkaerőpiacra, a szolgáltatásokra vonatkoznak, és tiltják a megkülönböztetést nemzetiségi, etnikai alapon. Ezen a területen van jogorvoslati lehetőség, és ezzel élni kellene akkor is, ha nálunk a jogorvoslat nem teljesen megbízható, vagy csak nehezen érvényesíthető. Az Európai Unió alapvető értékként tartja nyilván a diszkriminációmentes élethez való jogot, s bár ez messze esik az esélyegyenlőségtől, de erre kapott hatáskört, erről alkotott törvény, s ezt kötelesek a tagországok beemelni a jogrendjükbe. Van persze még egy biztosíték a 6. cikkelyben, amely azt mondja, hogy a tagállamok kötelesek tiszteletben tartani az emberi jogokat, ám arra még nem volt példa, hogy az Európai Unió emberi jogsértés miatt fellépett volna valamelyik tagállamával szemben. Akkor, amikor mi a Bizottságot arra kérjük, hogy akár a nyelvtörvény ügyében, akár a kulturális támogatások szétosztása terén tapasztalható megkülönböztetés miatt tegyen lépéseket, nem utasítanak el bennünket, csak nem nyilvános csatornákon fordulnak a kormányhoz. Amikor az Európai Bizottság leírja, hogy aggodalommal és figyelemmel követi ezt vagy azt a döntést, akkor arra oda is figyel, de nem nyilvánosan, mert kimondott jogszabály erre nem hatalmazza fel.
– Nem ellentmondás ez? Hiszen a koppenhágai nyilatkozatban, vagy több, csatlakozásra váró országgal kapcsolatosan olyan követelményeket fogalmaztak meg kisebbségjogi területeken, amelyek végrehajtását elvárják. Ha viszont semmilyen jogalapjuk nincs rá, különösen a tagországokkal szemben nincs, nem is tudják a megtartásukat számon kérni…
– Erre szoktuk azt mondani, hogy az Unióban kettős standard érvényesül. A koppenhágai nyilatkozat elfogadásáig ugyanis nem került sor a hagyományos kisebbségek jogállásának megfogalmazására az Európai Unióban. Míg mi a szocialista internacionalizmus jegyében éltünk, addig a kisebbségek kérdését így vagy úgy, példaértékűen vagy a tagadásukkal, de megoldották. Európában ma a kisebbségek problémája alatt a bevándorlók problémáit értik, és nincs igazi fogadókészség a hagyományos, az őshonos kisebbségek helyzetének a megoldására. Így van érvényben a kettős mérce, és nagyon kíváncsi vagyok, mi lesz a Lisszaboni Szerződés sorsa, hogy elegendő jogforrás lesz-e a kisebbségi kérdésben való előrelépéshez. Ahol biztosan lesz haladás, az a diszkriminációellenes politika, mert amíg egyhangúlag kell dönteniük a tagállamoknak, mindig fennmaradnak az ellenvélemények. Ha már minősített többséggel születhetnek döntések, nagyobb esélyünk lehet. De feltételes módban mondom, mert még nem biztos, hogy a jogforrás elegendő lesz hozzá. Én úgy gondoltam, elegendő lesz az a fél mondat, ami bekerült a Lisszaboni Szerződés preambulumába, de egyre több kétkedő hangot hallok. Nyilvánvalóan meg kell majd próbálni, hogy mire lesz elég. Valószínűleg el fog kelleni menni az Európai Emberjogi Bíróságig, mert úgy tűnik, hogy az alkotmányos vagy alapjogi szerződéseken kívül a luxemburgi emberjogi bíróság döntései bizonyulnak még jogforrásnak. Ez reményt ad, és a lehetőség a mi kezünkben van. Vannak más járható utak is, de ott a döntés már nem a mi kezünkben van.
– Nehéz meggyőzni másokat, vagy így, öt év után már jobban értik Kelet-Közép-Európa nemzetiségi kínjait?
– Öt év alatt lassan megtanultunk mi is „európai nyelven” beszélni a problémáinkról. De felfedeztük azt is, hogy miért az itthonról érthetetlen vonakodásuk. Csodálattal néztünk például Belgiumra, ahol példaértékűnek tartottuk a kisebbségi politikát, hiszen ott az ötvenezres német kisebbségnek is autonómiája van. A belga kormány mégis kivételt kért a kisebbségi keretegyezmény alól, s a flamand kolléganő ezt azzal magyarázta, hogy náluk nem léphetne érvénybe, mert ha egy vallon kisebbségi jogokat kérne a flamand területen, összeomolna az alkotmányos rend. A régi tagországok attól tartanak, hogy előbb-utóbb a bevándorlók is kisebbségi jogokat fognak kérni, félnek ettől, és bizalmatlanok irántuk, ezért a hagyományos kisebbségekkel szemben is nehézkesek, visszafogottak. Ezért is fontos, hogy az egyik parlamenti határozatba – amelynek árnyék-előadója voltam – sikerült átvinni az Európa Tanács ajánlásában megfogalmazott definíciót a hagyományos kisebbségekről és a bevándorlókról, amelyeket másféleképpen kell kezelni. A bevándorlókat integrálni kell, a hagyományos kisebbségeknek viszont a jogok kiteljesítésével elő kell segíteni a fejlődését. Egy másik, még jelentősebb parlamenti határozat pedig azt is tartalmazza, hogy a kisebbségek kiteljesedésének legjobb eszköze az önkormányzatiság valamely formája. Ennél többet uniós intézmény eddig még nem mondott ki. Nem szabad lekezelni ezt az eredményt, hiszen az uniós intézmények minden további dokumentuma erre épít, ilyen az uniós gyakorlat, ezt is meg kellett tanulni. Összegezve: áttörés a kisebbségi jogokban nincs, de ezekkel a dokumentumokkal módosult a szemlélet, s innen az Európai Parlament nem visszakozhat.
Gyurkovits Róza
Megjelent a Szabad Újság 2009/20-i számában
A rendszerváltás kezdetén tele voltunk ősbizalommal. Azt hittük, Európa szögesdróton túli fele szebb, mint a béketábor internacionalista nyomorúsága, hogy az itthoni nacionalista tobzódás ellenére szebb napok, egyenlő jogok várnak ránk is. Európába meneteltünk. Kezdetben hittünk a gyors tagfelvételben, mert zsigereinkben motoszkált: jöhet visszarendeződés. Azok meg, akik elég szívósak voltak és bírták a gyűrődést, a törődést, sokszor a meghasonulásokat, politikára adták a fejüket. Nemrég rácsodálkoztunk egy elnökjelöltünkre, akire sokan szavaztunk is, mert nem sablonpolitikusként ismertük meg, hanem szakemberként. Szakemberként, aki tudása mellé távlatos elképzeléseket is papírra vetett, de emberi együttérzést, szolidaritást, jóságot – bármily furcsa! – is vitt a hatalomért folyó könyörtelen harcba. S nem tudom, közben hányan gondoltunk arra, nekünk is volt, van ilyen politikusunk. Igaz, ő nem volt népjóléti miniszter néhány hónapra sem, „csak” államtitkár. Nehéz időkben, a mostanihoz fogható gazdasági hanyatlással kellett felvenni a harcot, s közben „a fekete lyuk” Szlovákiát kellett európaivá tenni, felzárkóztatni, a keveset elosztani úgy, hogy minél kevesebben szoruljanak nyomorszint alá. Kevesen emlékszünk tán, hogy az első nyugdíjreformot még Bauer Edit államtitkársága idején kezdték kidolgozni, hogy oroszlánrésze volt a legkisebb öregségi járadékok egyszeri nagyobb arányú emelésében, hogy a létminimum szintje alatt ne éljen senki, aki aktív életét munkával töltötte… És mindvégig foglalkozott a nemzeti kisebbségek jogaival. A kezdetektől dolgozott azért, hogy legyen magyar egyetemünk. Akkor is, amikor remény sem volt rá. S ugyanilyen szívósan, konok következetességgel képviselte azokat a legjobb európai és nemzetközi elveket, amelyek valódi egyenlőséget, egyenrangúságot biztosítanának minden egyes állampolgárnak úgy, hogy sajátos jegyeit, önazonosságát is megőrizhesse. Hosszú évekig parlamenti tudósító voltam. Láttam, hányszor fagyott ajkára a szó véres szájú, nacionalista ellenfeleinek, csendes, megfontolt, alapos és kikezdhetetlen felszólalásai során… Hiszen ami ma történik a szlovák törvényhozásban, sokszor csak megismétlése annak, ami 10-15 éve már lezajlott a nagypolitika színpadán. Csak most már Bauer Edit nélkül folynak a csörték. Ő az Európai Parlamentbe tette át munkássága helyszínét. Hogy folytathatja-e, majd a június 6-ai választásokon dől el.
