1849 óta október hatodika nemzeti gyásznapunk, hiszen ekkor végezték ki az aradi tizenhármat, valamint az első felelős magyar miniszterelnököt. Kilencvenöt esztendővel később – a második világháború utolsó szakaszában –, 1944. október 6-án egy másik esemény borította gyászba a magyarságot, mikor a 2. Ukrán Front csapatai betörtek az Alföldre, magukkal hozván a „felszabadulás” minden poklát.
1944. október 6-án, hajnali fél ötkor vette kezdetét a szovjet tüzérségi előkészítés, ezt követően a szovjet csapatok 800 km-es arcvonalszakaszon indítottak támadást és a trianoni határ mentén védekező magyar 3. hadsereget gyakorlatilag órák alatt szétszórták. A legerősebb ellenséges támadás az egri 20. gyaloghadosztály állásait érte, amelyre reszneki Zákó András vezérőrnagy így emlékezett vissza: „A tűz Kevermes és Lökösháza között csakhamar pergőtűz jellegűvé fokozódott. Rövidesen (…) négy hadtest kb. 300 harckocsival indult támadásra az Arad-békéscsabai vasútvonal két oldalán. Reggel 6 óráig a támadás, mely súllyal Nagykígyósra, részekkel Gyulán át Békéscsabára irányult, áttörte a 20. magyar gyaloghadosztályt (…)”
Kevesen tudják, hogy e napon zajlott le a második világháború utolsó magyar huszárrohama, melyet a Nagy Kálmán százados vezette rimaszombati 20. felderítő osztály huszárszázada hajtott végre.
Jelen sorok írója az 1990-es évek derekán ismerte meg a rimaszombati huszárok egykori parancsnokát, aki többek között ezen „huszárcsínyükről” is beszámolt. A zömében borsodi, hevesi, nógrádi és gömöri legényekből álló huszárszázad Gyula délkeleti szegélyén volt utóvédben, ahol parancs szerint 1944. október 6-án, délelőtt fél tizenkettőig tartotta állásait, majd leválván az ellenségről, utolsóként hagyta el Gyulát és igyekezett a visszavonuló 20. gyaloghadosztályt beérni.
A továbbiakban Nagy Kálmán 1990-ben megjelent írásából idézünk, amelyből kiderül, aznap hogyan vágták ki magukat a bekerítésből:
„(…) A Békéscsabáról Békés felé vezető út irányában erős motorzúgás, harckocsik zaja hallatszott. Óvatosan haladtunk előre a gyümölcsös, fás területen. Jó is volt elrejtőzni, mert közben német repülők jelentek meg és már az előttünk fekvő Békés községet bombázták, nyilván az ott levő szovjet csapatokat.
Az Élővíz csatorna magas töltése mentén nagy lopakodva léptettünk. Az egyik házból egy rémült asszony jött ki, csapkodta a kezét. „Jajj, vigyázzanak! Már itt vannak az oroszok!” – kiabálta, alig tudtuk lecsendesíteni. Egész közelről orosz beszéd hallatszott.
Felemelkedtem a nyeregbe, és átnéztem a töltés fölött. A túlsó oldalon a Kőrös csatorna húzódott, 4 méter széles, tele vízzel. Mögötte egy kövesút vezetett, rajta 20-30 m-es távközzel egy hosszú harckocsi oszlop állt, T-34-es tankokkal, mellette fogatolt tüzérség és az út túloldalán még hucul lovak, megrakott szekerek, a vonat. Hajam szála is égnek állt. Ezek közül is kilőhetnénk néhányat, ha volna páncéltörő fegyverünk, de géppuskával vagy golyószóróval? Eközben [honvéd – B.Z.] gyalogosok is előkerültek a házak közül és egy őrnagy is jött velük. Mondom neki, van-e páncéltörő fegyverük? – Van, de ő nem meri itt használni. Amíg így tanakodtunk, hátulról vágtában jött egyik őrmesterem. – Kapitány úr! Hátulról orosz tankok jönnek!
Nem várhattam, míg az őrnagyot meggyőzhetem. Itt nincs veszteni való idő. A töltésen át vezetett egy út, egész közel pedig a Kőrös csatornán egy zsilip volt, mellette szekérnyi széles földsáv. Attól kissé hátrább állt egy harckocsi. A felső nyílásban meg egy orosz, nyakában géppisztollyal. Csak itt lehet áttörni! Villant át rajtam egy pillanat alatt. Vagy a hátulról jövő harckocsik eltaposnak.
A század ott tömörült körülöttem. Félhangon odaszóltam, – „Áttörünk az úton, a harckocsik közt, kézigránátot kézbe.”
Beugrattam vágtába Hímest, a lovamat, át a zsilip töltés útján és már vágtam hozzá balra a harckocsihoz a kézigránátot. Fent a tank tornyában álló szovjet katona írtózatosan ijedt arccal kapta föl a kezét a megadásra. Utánam nagy hajrázással vágtatott a század, robbantak a kézigránátok, a harckocsikból messze elől a házaknál gyülekező („zabráló”?) oroszok megdermedve néztek.
A század több mint háromnegyede sikeresen áttört ezen a szűk átjárón. Mire észbekaptam, már messze jártunk, akkor küldtek utánunk egy-egy „szalvét” (…) Veszteség azért itt is volt, sajnos. (…)
Egy tanyacsoport mögött gyülekeztettem a századot. A nehézfegyverszakasz nagyrésze hiányzott. Elindultunk észak-nyugat felé a tanyák között. Éjféltájt kimerészkedtünk a jobboldali úthoz. Lovasok jöttek felénk. A nehézfegyverszakaszunk volt! Kevesen hiányoztak. Egy ideig kergetőztek a hátulról jövő harckocsikkal, de aztán mikor a harckocsioszlop továbbment, ők is utánunk eredtek.
Lóháton megrohamozni a harckocsikat! Azt hiszem, az 1939-ben harckocsikkal szembeszálló lengyel lovasok is hasonló helyzetben lehettek, mint mi voltunk!” – írta Nagy Kálmán.