A történelmi Magyarország legrégibb vármegyéje, Hont mára a megcsonkított ország térképéről is eltűnt. Neve csak egy-egy helységnévben maradt fenn az Ipolyon innen és túl egyaránt. Pedig igen sokszínű volt hajdan ez a közigazgatási egység, melynek határa a Dunától a Szitnyáig terjedt.
Földrajzilag tehát változatos e táj: délen és északon ezer méter tengerszint feletti magasságot is elérő hegyek, nagy kiterjedésű erdőségek láthatók. A folyók, patakok szabdalta megannyi kisebb medencében jó termőföldek: szőlőültetvények és gyümölcsösök, gabonatáblák és legelők vannak. Az ország legnagyobb vízgyűjtője, a Duna is érinti e területet, felvéve az itteni többi folyó, hegyi patak vizét.
De nemcsak a föld felszíne csodálatos, annak mélye is igen gazdag. Legalábbis az volt egykor: aranyat, ezüstöt s más egyéb nemesfémeket rejtegetve. Nem csoda, ha itt alakult ki Európa legismertebb bányavárosa, Selmecbánya is, amely a maga akadémiájával már-már világhírű volt.
És akkor még nem beszéltünk a vármegye népességének sokszínűségéről: az itt élő magyarokról, szlovákokról, németekről, zsidókról és romákról. A bányászat és az erdészet tudományainak híres központjairól, alakjairól; az egyház szellemi műhelyeiről, a gazdag kolostori életről. S említhetnénk a népművészet csodálatos kincsestárait, vagy az egyes építészeti stílusok máig csodálható emlékeit.
Az sem csoda, hogy az évszázadok során megannyi tudós, jeles egyházi személyiség, művész, népművész indult e helyről, s még több megfordult híres iskoláiban, elsősorban Selmecbányán és Korponán. Aztán vannak napjainkban is kutatói az eltűnt vármegyének: magyarok és szlovákok egyaránt. Sokszor és sokan megjegyezték már a más tájakon tartott előadásaim, találkozóim alkalmával, mennyire irigyelnek bennünket azért, hogy egy egész kiskönyvtárnyi irodalmunk született e kis hazáról helytörténészeink, néprajzkutatóink, történészeink műhelyeiben.
Jómagam csak azt sajnáltam mindig, hogy nem szerveződött egy olyan egyesület, társaság errefelé, amely összefogta volna a kutatókat, közösen is megpróbált volna valamit elvégezni. Igaz, ilyen irányú rövid távú kísérletek is voltak, s született is egy-egy kiadvány, megvalósult egy-egy konferencia. Gondoljunk csak a Honti Múzeumra, a Hontvármegyei Múzeumi Egyesületre, a Honti Kaszinóra, a mai múzeumok baráti köreire, a Pongrácz Lajos Társaságra, a Honti Honismereti Társaságra stb. Ám én mégis valami többet vártam volna.
Az viszont megnyugtat, hogy kutatóink ma is rendületlenül dolgoznak: gyűjtenek, előadásokat tartanak és publikálnak. És több ilyen magányos, egyszemélyes műhelyünk is van. Aki követi a helytörténeti-néprajzi publikációkat, tudja, kikről is van szó.
A vármegye mai magyarországi területén, Vámosmikolán Koczó József végez immár évtizedek óta rendszeres kutatásokat, fejt ki publikációs tevékenységet. Ő indította el a Honti Füzetek sorozatot, melynek idén már a 10. kötete jelent meg. Legtöbbjét ő írta, saját maga szerkesztette, teremtette elő a nyomdaköltségeket, s forgalmazza is azokat.
A legújabb kiadvány „Őrzők, vigyázzatok a strázsán“ címmel jelent meg. Alcíme: Helytörténet, tájértékek és honismereti nevelés az Ipoly mentéről. Kisebb-nagyobb írásainak, népszerűsítő munkáinak gyűjteménye ez, melyek a helyi és központi lapokban jelentek meg. Az élvezhető stílusban, de tudományos igénnyel megírt dolgozatokban olvashatunk a Vámosmikolát s a kisrégiót (Alsó-Ipoly mente, Börzsöny vidék) körülölelő táj szépségeiről, természeti kincseiről, az egykor errefelé művelt hagyományos gazdálkodásról s a munkaeszközökről, a tárgyi néprajz további kincseiről.
Szó esik természetesen a vidék népességének alakulásáról, felekezeti, nemzetiségi összetételéről, a népi hagyományokról stb. A szerző bemutatja szülőföldje jeles alakjait, az emléktáblákat, emlékműveket s a temetők kiemelt síremlékeit is. Ismertet fontos helytörténeti kiadványokat, bemutatja az általa irányított helyismereti kutatómunkát.
A kiadványt gondosan összegyűjtött képanyag, irodalmi forrásjegyzékek egészítik ki. Ajánlom mindazok figyelmébe, akik érdeklődnek e vidék múltja és jelene iránt.