A hétvégén megszületett a Magyar Koalíció Pártja parlamenti választási listája. Bizonyára, nemcsak én olvastam, hallottam: a listán szereplő nevek sorrendje körül ugyancsak „élénk” vita folyt. Ha visszaemlékszem, így volt ez négy, nyolc, tizenkét évvel ezelőtt is. Semmi új a nap alatt.
A történelem, és az emberi gyengeség ismétli önmagát. Mint ahogy ismétli önmagát a pártok harca a parlamentbe jutásért is.
A kampánycsoportok előre kielemezték egymást, már most tudják milyen programmal, célokkal lehet szembeszállni a másik párttal, illetve pártokkal. Szlovákiában a népakarat érvényre juttatása még ugyancsak gyerekcipőben jár, ezért nem nehéz ilyen értékelést elkészíteni.
Megítélésem szerint a demokrácia nálunk még nem nőtte ki a csecsemőméretet. Minden választás előtt azt gondoljuk, hogy talán fejlődött, talán kampány során méretet lehet váltani. Menet közben kell rájönni, hogy nem, mert ugyanott tartunk, mint négy, vagy húsz évvel ezelőtt, a bársonyos forradalmat követő első választások idején. Egyre többen ismerik föl hazánkban, hogy a fejlődésben megrekedtünk. A demokrácia szekere – a választók hibájából is – belesüllyedt az ideológiák kátyújába. A parlamenti pártok csak ide-oda billegetik a latyakban: hol előre, hol hátra, és mi ezt fásultan szemléljük.
Most a szekér épp hátrább található, mint négy évvel ezelőtt volt, köszönve a vörös-barna ideológiának, amely négy évig uralta az országot. Vagy ahogy egyesek, ezt az eszmét találóan nevezik: az emberarcú, vagy a bársonyos nemzeti szocializmus időszaka az, amiben élünk, utalva ezzel az 1968-as, illetve az 1989-es megfeneklett forradalmi változásokra. Találó, mert mindkét forradalom túl gyengédre sikeredett ahhoz, hogy olyan erővel lendítse meg a demokrácia szekerét, hogy az felzárkózhatott volna Nyugat-Európa vezető csoportjához.
A mi hibánk – amiről beszélni szeretnék – a fásultság, a nemtörődömség. Az, hogy elkényelmesedtünk, és másokra bízzuk a döntést. Ülünk a tévé előtt, papucsban, és nézzük, hogy mások választanak, mások mennek szavazni, dönteni a jövőnkről. Olyan ügyekről, hogy hol, mikor beszélhetünk az anyanyelvünkön, írhat-e a sajtó a korrupciós botrányokról, az enyveskezű hivatalnokokról, a kormány népbutító politikájáról, a szegénységről, a növekvő munkanélküliségről, Dél-Szlovákia gazdasági hanyatlásáról, közösségünknek a többségi nemzetbe való beolvadásáról.
És mi tűrjük, mint a birkák – képletesen szólva -, mert elénk vetették a kis szénát, és nem vesszük észre, hogy közben mások tisztára mosott istállókban, csillogó-villogó vályúkból tömik magukat finomabbnál-finomabb abrakkal. Azt sem vesszük észre, hogy akik elsők között sietnek választani, azok az ordas eszmék képviselői, akik nagyon is jól tudják, miért kell voksolni. Akik azt is tudják, hogy mi úgy sem megyünk el szavazni, és így kevés szavazattal is, újra vályúhoz lehet jutni.
Meddig lehet minket kijátszani és megalázni, kérdem?
Egyben biztos vagyok, ha most nem megyünk el szavazni, nem próbálunk a voksunkkal az ügyünket képviselni hajlandó és akaró párt, az MKP politikusainak segíteni, a képletes szekér, a demokrácia és a fejlődésünk szekere óriásit csúszhat vissza. Tapasztalhatjuk, hatalmas erők próbálják visszalökni.
A politikusainknak szüksége lesz ránk, minden szlovákiai magyar erkölcsi és fizikai kiállására. A segítségünk nélkül elképzelhetetlen, hogy sikerüljön megfogni a hátrafelé tartó szekeret. Ha nem tesszük, elképzelhetetlen, hová esünk vissza, milyen mély kátyúba süllyedünk. A pénz, a hatalom, illetve a soviniszta nemzeti elnyomás eddig nem tapasztalt aljasságait élhetjük meg, ha nem bízunk a változtatásban, és nem akarunk változtatni. (Egy aljasságot, már idő előtt elkövettek ellenünk: megosztották a közösségünket.)
Ugyanerre a hitre és akaratra lesz szükségük azoknak is, akik az ügyünkért az MKP választási listáján vállalták a szereplést, legyenek bár az első vagy a 150. helyen. Nem a sorrend a fontos. Számunkra, ők ettől a perctől kezdve az egy célért küzdő emberek, a mi jelöltjeink. 2010. június 12-én pedig rajtunk sor, hogy elmenjünk választani, s akár karikázással, akár jelzés nélküli listával, közülük a lehető legjobbakat, és a lehető legtöbb képviselőt juttassuk a szlovák parlamentbe.
Debrődi D. Géza, Felvidék Ma