A szlovák–magyar viszony előítéletektől terhes, és a politikai események is mélyítik az ellentéteket. Ezért is hiánypótló Lampl Zsuzsanna „Magyarok és szlovákok” című kötete, hiszen a szociológiai felmérés nyomán született tanulmány a két népcsoport együttélését vizsgálja a dél-szlovákiai régióban.
A szociológus szerint közösségünk elemi érdeke a nemzeti önképünkre épülő megmaradási stratégiák mielőbbi megfogalmazása és érvényesítése. Ugyanakkor a kutatás egyik legfontosabb eredménye, hogy rácáfol az állításra, miszerint Dél-Szlovákiában a szlovákok elmagyarosítása folyik.
Gyakran elhangzik, hogy a magyaroknak és szlovákoknak, ahol együtt élnek, nincs egymással gondjuk. Az ellenségkép ott erőteljesebb, ahol nincs kapcsolat a két népcsoport közt. A felmérés magyarok és szlovákok véleményét egyaránt kutatta, bizonyítást nyert ez a már szinte sztereotip megállapítás?
– Részben igaz ez az állítás, a válaszadók nagy része a lakóhelyén, ahol a mindennapi együttélésből fakadóan közösen és közvetlenül alakítják ki ezt a kapcsolatrendszert, jobbnak tartja a szlovákok és magyarok viszonyát, mint járási és kerületi szinten, ahol a nemzetiségi egyensúly inkább a szlovákok felé billen. Minél jobban távolodtunk a lakóhelytől, annál gyakrabban válaszolta mindkét csoport, hogy a magyarok és szlovákok viszonya konfliktusokkal terhes. Persze, Dél-Szlovákiában a két népcsoport között minden szinten van kapcsolat, továbbá a szlovák-magyar viszony értékelése nem azonos az ellenségképpel, az ennél sokkal bonyolultabb, s nem is annyira szociológiai, mint társadalompszichológiai jelenség. A kutatás egyik fontos eleme, hogy ezúttal nemcsak magyarokat kérdeztünk, hanem itt élő szlovákokat is, a nemzetiségi megoszlás arányában. A felmérést a Fórum Kisebbségkutató Intézet végezte, partnerintézményként részt vett benne a pozsonyi Nemzeti Népművelési Központ is. A közös munka nekünk is fontos volt, mert így már nem tudnak bennünket megvádolni az adatok „magyar szempontból történő” manipulálásával, vagy azzal, hogy csak a magyar érdekeket tartottuk szem előtt, nem mintha ez bármikor is előfordult volna. Tehát a szlovákok számára is elfogadhatóbbá teszi az eredményeket.
A mélynemzeti retorikára jellemző érvelés, hogy Dél-Szlovákiában a szlovákok elmagyarosítása folyik. Rácáfolt erre az érvelésre a kutatás?
– Igen, és számomra a kutatásnak ez az egyik legfontosabb eredménye. A felmérés egyértelműen bizonyítja, hogy a különbféle fantazmagóriák, miszerint a Dél-Szlovákiában élő szlovákok elmagyarosodnak, rá vannak kényszerítve, hogy magyarul beszéljenek, gyermekeiket magyar óvodába és iskolába járassák, nem igazak. Ez a szlovákok válaszaiból derült ki.
A magyarokat érintő hátrányos megkülönböztetés azonban élő jelenség. Ebben mi játssza a főszerepet, a konkrét esetek, vagy életérzésként van jelen, esetleg az előítéletek befolyásolják?
– Mindhárom tényező jelen van. Mélyrehatóbban úgy lehetne vizsgálni, ha az emberekkel elbeszélgetnénk tapasztalataikról, mert változó, ki hogyan éli meg helyzetét, ki mit tart negatív élménynek, mint ahogy különbséget kell tenni negatív tapasztalat és érzés közt is. De az érzés is táplálkozik valamiből. Tény, hogy a magyarok 35 százaléka említett nemzetiségből fakadó diszkriminációt, a szlovákoknak pedig 12 százaléka. Egy korábbi felmérésből kiderült, hogy a kárpát-medencei magyarok közül leginkább a szlovákiai magyarok éreznek hátrányos megkülönböztetést. De az előítéletek is meghatározzák a két népcsoport viszonyát, holott európai összehasonlító kutatások azt bizonyítják, hogy a közép-európai térségben épp a magyarok és a szlovákok hasonlítanak egymásra leginkább. Sajnos, nem osztom azokat az optimista véleményeket, hogy az előítéletek generációváltással majd eltűnnek. Nem tűnnek el, mindig újjáéled a gyűlölet, most is megfigyelhető minden generációnál, ha különböző intenzitással is. Ez jelen van a társadalomban, így sok ember nem is gondolja, hogy az előítéleteknek és a gyűlöletnek meg kellene szűnni.
Ez viszont a bezártsághoz vezet, és a magyarokat gyakran éri a vád, hogy befelé forduló közösség.
– Ma már nagyon keveredik a kép népcsoport, kapcsolatok, házasságok, barátságok jönnek létre, egy munkahelyen dolgozunk, ha akarnánk, se tudnánk bezárkózni, és ez nem is lenne jó. Biztos, hogy vannak olyan magyarok, akik tudatosan zárkóznak el a kapcsolatok elől, de ők vannak kevesebben. Identitásunkat úgyis meg tudjuk őrizni, ha bizonyos értelemben nyitottak vagyunk, feltéve, hogy meg is akarjuk!
A közeledés egyik kulcsa lehet az egymás nyelvének beszélése, de ennek is kétirányúnak kellene lennie. A magyarok felé a többségi nemzet ezt kötelező elvárásként fogalmazza meg, de a szlovákokban nincs ez az igény. A kutatás igazolta ezt?
– A felmérésből az derült ki, hogy a szlovákok mintegy 60 százaléka saját bevallása szerint többé-kevésbe tud magyarul. A napi gyakorlatban azonban döntő többségük az élet különböző színterein szlovákul beszél. Ez is azt bizonyítja, hogy Dél-Szlovákiában minden lehetőségük meg van anyanyelvük használatára, hiszen azért nem beszélnek magyarul, mert beszélhetnek szlovákul. Tehát a szlovák nyelv elnyomásáról szóló érvelés újfent nem állja meg a helyét. Ugyanakkor minden szlovák elvárja, hogy a magyarok megtanuljanak szlovákul, de a felmérés szerint a magyarok nagy része is úgy véli, meg kell tanulni a többségi nyelvet. Akik jobban tudnak szlovákul, azoknál erőteljesebb ez az elvárás.
A politikai helyzet most nem kedvez a két népcsoport együttélésének, jó viszonyának. Mik lehetnek a kitörési pontok ebben a helyzetben?
– Azt gondolom, vannak egymáshoz vezető utak. Minden szinten, a családtól kezdve, a közélet és a politika szintjén jó példákat kellene szolgáltatni. Addig azonban nehéz javulást várni, amíg össztársadalmi szinten gerjesztik a magyarellenes hangulatot, bár ez ennél sokkal bonyolultabb. A politika azért is teszi ezt, mert tudja, hogy a társadalom egy része befogadó a témára. Ennek ellenére bízom benne, hogy a helyzet javulhat, mert úgy látom, a szlovákok között is egyre többen vannak, akik meghallgatják a magyarok által felvázolt gondokat, bár ez nem jelenti azt, hogy rögtön egyet is értenének a magyarok által felvetett igényekkel. Ez nagyon lassú folyamat lesz, és a rendezés nem is a kisebbségen fog múlni.
Hogyan látják magyarok és szlovákok egymást, milyen kép él a két népcsoportban egymásról?
– Általában véve a magyarok sokkal jobban vélekednek a szlovákokról, mint azt gondolnánk. Ha azt kérdezzük, hogyan látják az egyes népeket, nagyon erőteljesen megjelenik a válaszokban, hogy a magyarországi magyarok mellett a szlovákok a legszimpatikusabbak. Volt azonban egy korábbi felmérés, amiből az derült ki, hogy a szlovákok saját magukról alkotott véleménye rosszabb volt, mint a magyarok róluk szóló véleménye.
Valószínűleg minden ilyen kutatás alapul szolgálhat nemzeti önképünk és a megmaradási stratégiák megfogalmazásához is. Az eddigi eredmények közösségi szinten milyen tágabb értelmezésekre adnak lehetőséget?
– Egy kutatásnak végső soron akkor van értelme, ha a jelenség feltérképezésén túl a gyakorlati életben is hasznosítható. A szlovákiai magyarokról szóló kutatások eredményei már eljutott abba a stádiumba, hogy megfogalmazzunk bizonyos következtetéseket, de nemcsak önképünkről, hanem arról is, hogy mit lehet kezdeni a nemzettudatunk megerősítése érdekében, mert az nem kétséges, hogy meg kell erősíteni.
És azt ki lehet mondani, hogy van szlovákiai magyar nemzettudat?
– Egyértelműen. Egyre többen határozzák meg magukat szlovákiai magyarként. De van, aki a magyar, és van, aki a felvidéki magyar megnevezéshez ragaszkodik önbesorolásakor. Az identitás azonban ennél bonyolultabb, nemcsak azt jelenti, hogy minek érzem magam, összefügg a cselekedeteimmel is, hogy milyen döntéseket hozok bizonyos élethelyzetekben, és ezeket mivel indoklom. A nemzeti identitás megerősítését célzó általános, azaz fő stratégiának arra kell irányulnia, hogy a szlovákiai magyarok azt érezzék, fontos, hogy magyarok, jó magyarnak lenni, megéri megtartani magyarságukat. Ennek elsősorban belülről fakadó érzésnek kell lennie, de a nemzeti identitás alakulására nagyon sok külső tényező is hat.
De ha valakinek az az érzése, hogy diszkriminálják, akkor mi lehet a megtartó erő?
– Ha a diszkrimináció érzése lenne az egyetlen asszimilációs tényező, akkor már rég nem lennénk. Ettől függetlenül nagyon sokan el sem tudnak képzelni mást, minthogy magyarok legyenek, függetlenül a hatásoktól. De vannak olyanok is, akik, ha úgy érzik, hogy hátrányosan megkülönböztetik őket, felteszik maguknak a kérdést, hogy miért maradjanak magyarok, hiszen életük e nélkül egyszerűbb lenne. Válaszokat várnak, mert kérdéseik és kételyeik vannak. Ezért fontosak az említett stratégiák. Egy érvrendszert kell kialakítani, amiben az ingadozók megtalálják a válaszokat a kérdéseikre. Például nemrégiben a kezembe került egy anyag, ami 100 érvet tartalmazott arra vonatkozólag, hogy miért kell a gyerekeinket magyar iskolába íratni. Nagyon jól kidolgozott és hasznosítható érvrendszer volt. Fontos szerepe lehet a jó példák hangsúlyozásának is. Akik elértek valamit, el kell mondaniuk, hogy ez magyarként sikerült nekik, ugyanúgy, mint azoknak, akik szlovák iskolába jártak. Az általános stratégia mellett szükségorientált stratégiák is kellenek, például másként kell megközelíteni például a tömbben és a szórványban élők helyzetét. A harmadik stratégiacsoportot a testre szabott stratégiák képezik, amelyeknél egész specifikus csoportigényekhez kell igazodni.
Egy korábbi felmérés szerint a szlovákiai magyarok 80 százaléka büszke nemzeti hovatartozására, miközben stratégiákat kell kidolgozni megmaradásunk érdekében.
– Ebben nincs ellentmondás. Az embereket érzéseikről kérdezték, és nem arról, hogyan döntenének konkrét élethelyzetben. A nemzettudatnak az első szintje a deklarált identitás, vagyis, kinek vallom magamat. A második szint a nemzeti értékrend, tehát, hogyan viszonyulok a nemzetiségemhez és az azzal összefüggő kérdésekhez. Például, lehetek büszke a magyarságomra, és ennek ellenére dönthetek úgy, hogy szlovák iskolába íratom a gyermekem. Ebben az esetben az érzés identitáspozitív, a konkrét cselekedet viszont identitásnegatív. Identitástípustól függ, hogy az identitás egyes alkotóelemei összhangban vagy ellentmondásban vannak-e egymással.
Magyarok és szlovákok együttélését kutatva választ kapott arra a kérdésre, hogy ki van otthon, ki érezheti otthon magát Dél-Szlovákiában?
– A szlovákiai magyarok egyértelműen otthon vannak Dél-Szlovákiában, sőt, azt is mondhatom, hogy Szlovákiában. A korábbi felmérésekben sokkal erőteljesebb volt a Magyarországhoz, mint hazához való kötődés, bár sosem volt meghatározó. Az utolsó felmérésből már az derült ki, hogy a megkérdezettek 41 százaléka tartja hazájának Szlovákiát, 1997-ben ez csak 12,5 százalék volt, 56 százalékuk pedig a születési helyét tartja annak. A magyarok nagy része kötődik ehhez az országhoz, ezért joggal várja el, hogy őket is elfogadják, hogy valóban otthon érezhessék magukat.
Forrás: Molnár Judit interjúja a mai Szabad Újságban
