Ami az evangéliumban elhangzott az a számítógépekre, számokra statisztikákra épülő jelen korunk kérdése is lehetne: „Uram, kevesen vannak, akik üdvözülnek?” Vagy csak egyszerűen: Hányan üdvözülnek? Vagy pedig egyházi körökben gyakran hallani egyfajta beteges kérdésként: hány keresztelés, elsőáldozás, bérmálás, házasságkötés volt?
Úgy tűnik, hogy a számok mindig is érdekelték az embereket, még az üdvösség és a vallás vonatkozásában is. Jézus korában is furdalta az embereket az a kérdés, hogy végül is hányan üdvözülnek. Kétféle nézet volt divatban Jézus idejében. Az egyik szerint az egész Izrael üdvözülni fog, pusztán attól, hogy Isten választott népének tagja. Egy másik elgondolás szerint pedig csak kevesen lesznek az üdvözültek. Amikor az imént idézett kérdést felteszik Jézusnak, azt várják, hogy valamelyik irányzat mellett döntsön. Jézus látszólag amellett voksol, hogy csak kevesen üdvözülnek. De válasza valójában nem a kérdésre válasz, tehát egyik irányzat mellet sem dönt. Válaszában inkább buzdítani akar, hogy törekedjünk az üdvösségre, mert az nem is olyan magától értetődően fog ölünkbe hullani, azért valamit nekünk is tennünk kell.
Jézus korának problémája ma is megvan: mégis mire számíthat a vallásos ember? Milyen lesz az üdvözültek száma – sok vagy kevés. Haszonleső szempontból közelítve a kérdéshez: megéri-e vallásosnak lenni? Vagy rendesebben föltéve a kérdést: mik a föltételei az üdvösségnek?
A kérdés megválaszolása messze meghaladja ezen prédikáció kereteit, mert végül is bizonyos szempontból erről szól egész keresztény tanításunk: mik a föltételei az üdvösségnek? Most itt csak a helyes alapvető hozzáállásról szeretnék beszélni, mindenek előtt a vallásosság két végletes magatartásának fölvázolásával.
Az egyik véglet – ami akár a mai evangélium téves értelmezéséből is eredhet – a teljesítményre törekvő vallásosság. Jézus szavait is könnyen efelé lehet értelmezni: „Törekedjetek bemenni a szűk kapun, mert mondom nektek, sokan próbálnak majd bejutni, de nem tudnak.”
Óriási tévedés, hogy Isten a vallásosságban egyfajta teljesítményt várna el tőlünk. Isten nem teljesítményt, hanem őszinteséget és bizalmat vár el tőlünk.
De teljesítményorientált világunk gondolkodása a vallásos gondolkodásba is beférkőzött, talán jobban, mint gondolnátok.
Az az imádkozó, aki teljesítményét hangsúlyozza, bizalmatlan imádkozó, aki mihelyt azon kapja magát, hogy gondolatai szétszóródnak, imádságát újra a legelején kezdi, mert az babonás hite megzavartnak, értéktelennek tartja, ha ugyan nem egyenesen Isten megsértésének. A gyóntatásban megszámlálhatatlan esetben találkozom ilyenekkel, akik elkalandozó, elbóbiskoló imáikat számtalanszor újrakezdik, és ettől komoly, de hamis lelkiismeretfurdalást éreznek. Az ilyenek számára lehetetlen egy szabad, szeretetteli, elfogulatlan kapcsolat Istennel, hiszen már gyermekkorától kezdve a teljesítményben való gondolkodást szívta magába, amelynek lényege, hogy az Istennek őrá figyelését és kívánságainak beteljesülését csak egy meghatározott teljesítmény elérése után tudja elérni. A szeretetet állandóan ki kell érdemelni. Így természetesen nem is csoda, ha az ilyen emberben megrögződik az az érzés, hogy az Atyaisten is csak fáradságos, személyes erőfeszítés után adja szeretetét. Itt már az isteni parancsok teljesítése félelemmel teli holt engedelmességből ered, és egyáltalán nem szeretetből történik. Az hogy feltétel nélkül ajándékozza a szeretetét az Isten, és hogy egy elrontott, de megbánt életet egyetlen szavával megbocsásson, a teljesítmény-mániákus keresztény számára teljességgel abszurd gondolat. Görcsösen ragaszkodnak egyfajta átöröklött hit- és istenképhez, a régebbről hozottakat nem vizsgálják felül, és minden változásnak ellenszegülnek.
A vallásosság másik véglete az a gondolkodás, hogy könnyű üdvözülni. Elég csak egyfajta jószándék, és akkor máris üdvözülhet az ember.
Ám az elméleti tudás és a jószándék még önmagában nem üdvözíthet. Az sem elég az üdvösséghez, hogy valaki a papírforma szerint jó keresztény. Egyfajta pogány – mert kereszténynek aligha nevezhető szemlélet kezd mind jobban eluralkodni a magyar Egyházban, miszerint a szülők minden további nélkül megkereszteltetik gyermeküket, ragaszkodnak hozzá, hogy legyen elsőáldozó, bérmálkozó, vagyis essen túl mindenen, ami a szokás szerint egyházi, anélkül, hogy a legcsekélyebb elkötelezettség lenne bennük, vagy egyáltalán arról lenne valami világos fogalma, hogy mik ezek az események. Krisztus az örökkévalóság kapujában nem azt fogja számon kérni, hogy meg vagy-e keresztelve, voltál-e elsőáldozó, bérmálkozó, hanem krisztus-képmásiságot kér számon tőled. Az utolsó ítéleten is aszerint fogadja be országába az üdvözülteket, hogy: „Éhes voltam, és adtatok ennem. Szomjas voltam, és adtatok innom. Idegen voltam, és befogadtatok. Nem volt ruhám, és felruháztatok. Beteg voltam, és meglátogattatok. Börtönben voltam, és fölkerestetek.”
Az üdvösségünkön nekünk is munkálkodnunk kell jócselekedetekkel. Mégpedig szüntelen jócselekedetekkel, mert egyszer csak „A ház ura felkel és bezárja az ajtót, ti kinn rekedtek, és zörgetni kezdtek az ajtón. . ő azt feleli nektek: Nem tudom honnan vagytok.”
Legyetek tehát mindig résen, éljétek mindennapjaitokat Isten Országa szerint – a szeretet vezéreljen benneteket. „Éljetek szép életet a pogányok között, hogy lássák jótetteiteket, és látogatása napján majd magasztalják az Istent, épp amiért most gonosztevőnek rágalmaznak benneteket.” – int bennünket Péter apostol levelében. Ez a szép élet, ez a szeretet az legyen, amit Istennél tapasztaltok meg a vele való kapcsolatban, az imádságban. S ha így éltek, nem érhet meglepetés benneteket, bármelyik órában is érkezik az Úr.
Ócsai József, Virtuális Plébánia
