A dotációs rendszerrel semmi különösebb probléma nincs, hiába állítja ennek ellenkezőjét akár a szintén nem hozzáértő főügyész is. Európai egységes rendszerről van szó. Nálunk is, akárcsak nyugaton, a dotáció a mezőgazdasági termelést folytató termelőnek jár, s nem a földtulajdonosnak. Neki vannak költségei, vetőmagra, tápanyag-visszapótlásra, gépbeszerzésre. A tévedést az okozza, hogy nyugaton a gazdák a saját földjeiket művelik, de a jog mint termelőket illeti meg őket, s nem mint földtulajdonosokat.
Az ország mezőgazdaságának alapvető érdeke, hogy minél nagyobb százalékban le tudjuk hívni Brüsszelből a nekünk járó dotációkat, ezért érthetetlen, miért kéne bizonyos földterületeket kizárni a gazdák szerint a dotációs jogosultságból, főleg akkor, ha a tulajdonos azt birtokba tudja venni, lásd feljebb. Aki pedig nem diszponibilis, tehát fizikailag nem hozzáférhető földet vesz, vagy bérel, az magára vessen; vagy adja bérbe, s annak jövedelméből máshol bérelhet. Beszélgetéseim alapján vált számomra nyilvánvalóvá, hogy a gazdák rossz földvásárlási taktikát követnek. Egy adott személy összes földjét megveszik, vagy bérlik, ahelyett, hogy egy konkrét táblaszélről indulva a sorban következő parcellákat vennék meg, hogy egységesen művelhető blokkot kapjanak. Ez esetben a földalap sem tud mást tenni, mint hogy az ismert tulajdonosok közti földjeit is nekik adja bérbe.
A dotációk jelentősége nagy, mert azok nélkül csak veszteséges gazdálkodást lehetne folytatni. A bevételek durván 20%-át teszik ki, a nyugati 50 helyett. Arról nem is beszélve, hogy a dotációk fele azonnal el is vándorol az üzemből, mert elviszi a földadó és a földbérlet. Emiatt nem kéne irigykedni, mert szó sincs arról, hogy tisztán zsebre lehetne vágni. A maradék másik felét pedig mindenki a tavaszi munkák megalapozására fordítja.
A tagosítás, vagy más néven komaszáció
Szakmai körökben kezdettől fogva vitákra ad okot, mára elmondhatjuk, hogy a törvény ezt érintő rendelkezései, ahogy az egész folyamat is, a gyakorlatban megbukott. Az elmúlt jó 25 évben alig történt előrehaladás e területen. Először kiderült, hogy le kell zajlania az új földregiszter megteremtésének, utána pedig az egymást követő miniszterek inkább dotációkra fordították a pénzt, hogy elkerüljék a politikai támadásokat. A szétaprózott földtulajdonnak van azonban előnye is, s erről mindenki tud szakmai körökben, mégpedig az, hogy természetes gátat szab a külföldiek földtulajdonszerzésének, s ez bizony lényeges szempont. Elég megkérdezni Simon Zsoltot, hogy miért fordított csak minimális összeget erre a célra. A tüntető gazdák követelik a folyamat felgyorsítását, de szerintem a probléma a fentiek miatt nem olyan egyszerű. Inkább támogatnám a magyarországihoz hasonló földcsererendszert. Tehát a termelők máshogy is csoportosíthatják a földjeiket.
Ezt arra az esetre mondom, ha nem sikerül más rendszert bevezetni a külföldiek földszerzésének minimalizálására. Ez a másfajta rendszer az 1994-től érvényes magyarországi földügyi jogszabályozás bevezetése. Magyarország akkor mint közép-európai éltanuló nyert felvételt az OECD-be, ahol azzal szembesült, hogy nem alkothat más jogszabályt a külföldi tulajdonú társas vállalkozásokra, mint a hazaiakra. Tudták, hogy ezzel milyen veszélybe kerülnek a földjeik, s a külföldi kft-k felvásárlási hullámot indíthatnak el. Ezért azt a megoldást választották, hogy megszüntették a jogi személyek földvásárlási lehetőségét, tehát a hazaiakét is. Csak magánszemélyek szerezhetnek azóta földtulajdont, azt is csak maximálisan 300 hektárig. Ma már látszik, milyen jó lépés volt ez. Nincs semmi problémájuk sem a dánokkal, sem az olaszokkal, akik kft-alakítással gyakorlatilag korlátlan földtulajdont szerezhetnek Szlovákiában. Ha ezt nem sikerül bevezetni, akkor le kell állítani a komaszációt, s csak az egyéni földcseréket szabad támogatni. Ha sikerül bevezetni, csak akkor szabad újraindítani a folyamatot. A külföldi magánszemélyek földvásárlásai nem tartoznak ide, a magyar példát kell követni, ebben nem áll távol a két ország joggyakorlata.
A gazdák igaza
Egy terület van, ahol azonosulni tudok a gazdák követeléseivel, ez pedig az, hogy maradhassanak továbbra is a nekik pótföldként juttatott területeken. Mindezt meg lehet oldani azzal együtt is, hogy a szerencsétlen pótföldrendszert ki kell vezetni annak káros következményei miatt. Csak röviden felvázolom, milyen irányba indulnék el, ha rajtam múlna: A gazdák „helyben hagyását” úgy próbálnám elérni, hogy történelmi földhasználóknak tekinteném őket, mint a rendszerváltás után a transzformált szövetkezeteket, s ezt jogszabályokkal támogatnám. Függetlenül attól, hogy hol vannak az eredeti földjeik, bérleti szerződésre ösztönözném őket a föld kodifikált tulajdonosaival, hogy elérjük azt, hogy mindenki olyan földön gazdálkodjon, melynek tulajdonosaival jogviszonyba kerül, bérleti szerződés által, s bérleti díjat fizet nekik. Vagy megvásárolja azokat, de el is cserélheti. Az ő eredeti földjeiért, melyeket egyébként nem művel, bérleti szerződést kapna, s ebből tudná a bérleti díjat fizetni. Anyagilag senki nem vesztene. Így eljutnánk egy tiszta helyzethez, ahol már zavaró tényezők nélkül működhetne a földpiac.
Egy kitekintés
Időről időre tele van a sajtó azzal, hogy mekkora a mezőgazdaság önellátási képessége. Látott már valaki ilyet például Magyarországon? Ez egy tipikus szocialista szempont volt. Az a tény, hogy az üzletek polcain mennyi a külföldi eredetű áru, alapvetően nem valamiféle mezőgazdasági problémákra utal, hanem az élelmiszeripar és a kereskedelem szervezettségére, versenyképességére. Az alaptermelés mennyisége ma is megfelelő. Az ugyan tény, hogy a rendszerváltás után csökkentek a mezőgazdasági üzemek jövedelmei, kevesebb pénz jutott tehát intenzifikációs költségekre, s csökkent a termelés volumene is, de igazából a mezőgazdasági alaptermelésnek semmi különösebb problémája nincsen. A termelt növények, tenyésztett állatok megfelelő minőségűek és piacképesek. Az, hogy mennyit tud az élelmiszeripar ebből itthon feldolgozni, s a piacokon elhelyezni, már más lapra tartozik. Csupán a fentebb említett földügyeket kell megoldani.
