A régi világból nemzedékeink magukkal hozták a becsületet, a tisztességet, s a „másét ne kívánjad” elve még szent dolog volt a régi falusi világban, s a polgári társadalomban is, sőt, az arisztokrácia köreiben még inkább betartották az alapvető erkölcsi normákat.
Nem loptak, nem csaltak, nem hazudtak – igaz az urak megdolgoztatták a népet, az alattvalót, de volt egy erkölcsi, emberi magatartásra utaló rend abban társadalomban. Aki bűnt követett el, azt büntetéssel sújtották.
Hogy ne a nagyvilágból induljak ki, csak a Kárpát-haza térségéből, itt közel száz éve a bevándorolt népek (mert voltak a XVIII-XIX. századtól kezdve, hogy ne menjek vissza messzi évszázadokra) letelepedtek, hazát, házat, hatalmat, területet, szellemi értéket bitoroltak, s bitorolnak napjainkig is.
Nem az egyszerű nép, nem az, akit a sors ide-oda vetett. Ilyen mindig volt, van és lesz. Ők meg tudtak élni egy városban, egy településen – a legtöbbje beilleszkedett a helyi közösségbe – még a honiak nyelvét is elsajátítva (bár akad, aki Párkányba jött vagy 50 éve, amikor még csak magyar szó hallatszott ebben a városban, s a mai napig nem szólal meg a szomszédai nyelvén).
A vezérek, akiket a nép választott, akik hatalmat gyakorolnak, de szolgálatot, alázatot nem ismernek, ők azok, akik a modern és észrevétlen honfoglalást elindították előbb 1920-ban, majd újra 1945-től folyamatosan. Ők, akiknek olyan eszközeik voltak és vannak, hogy a nem gondolkodó magyarokkal elhitetik, hogy „itt élve csak az államnyelven érvényesülnek”.
S lám – nem világosság – de a sötétség korszaka tör ránk, ha nem leszünk éberek. A himnusz betiltása, nemzeti jelképeink használatának tiltása, Cirill és Metód, valamint Štúr szobrának állítása az egykori legnagyobb magyar települések területén olyan szintű provokáció, mint a keresztény templomok felgyújtása Európában, vagy mint a migránsáradat megindulása Európa felé, csak szelídebb taktikával, módszerekkel.
Apropó migránsok: ha visszapergetjük az egykori Kárpát-medence történetét, Nagy-Magyarország területi egységét, s ami történt a honnal, vajon nem újkori, modern kori migráció-e, ami nálunk, Erdélyben és a többi elcsatolt területen zajlik, csak sokkal kidolgozottabb és finomabb módszerekkel?
Hát nem „kerítésdöntögetés” Párkányban a Štúr-szobor állítása? A vén Dunánál, a magyar királyi várossal, és az ország legszentebb és legszebb bazilikájával szemben, ahol szlovák történelmi jelkép eddig nem volt, s a szlovák turista gyönyörködve nézett fel a csodaszép bazilikára, mely a miénk is, és Párkány panorámáját is díszíti évszázadok óta…
A közelmúltban egy zarándokúton voltam egy színtiszta magyar csoporttal, s abban elvegyülve ott volt pár magyarul tudni nem akaró, nem beszélő turista is. Annak alapján gondoltam ezt, hogy a magyar idegenvezető szövegét fordíttatták a zarándokokkal lévő magyar plébánossal. Még véletlenül sem mentek be a templomba az akkor éppen szlovák nyelvű szentmisére. Pedig jobban tették volna, mert az idegenvezető szájából minden a magyar történelem nagyjairól szólt.
Epizódok, történetek, incidensek sorozatát lehetne sorolni az eddig nyugodtan élő két nép megváltozott együttélésében. Ha egy család beköltözik a színtiszta magyar faluba, már a saját anyanyelvén kéri a hirdetést a magyar többségű településen. Legtöbbször még a magyar polgármester sem veszi a fáradságot, hogy legalább két nyelven hirdesse közlendőit, és sokszor csak szlovák nyelvű szórólapok vannak a helyi hirdetőoszlopokon.
S ami a legszomorúbb a hazai új honfoglalók programjában, hogy nemcsak a Matica slovenská és Kotleba pártjának emberei a megszállók megbízottjai, de csatlakozik hozzájuk – most már látványosan – az egyház is.
A Štúr szobor avatásán a helyi plébános engedélye nélkül fellépő szlovák katolikus pap nemcsak emlékművet szentelt (az evangélikus Štúr szobrát), de ünnepi szónoklatot is tartott. Éltette a nemzetet és tolmácsolta a két nyugati egyházmegye üdvözletét, köztük Ján Sokol érsekét is.
Most már csak azt kérdezem a kormányon lévő (vagy akár azon kívüli) pártok képviselőitől (a magyar vagy félmagyar pártot is beleértve), vajon szóvá tették-e valahol az egyház ilyen jellegű megnyilvánulását? Mert mint kiderült, Párkányban az avatáson megjelent katolikus pap, Ján Košiar nyíltan felvállalja Kotleba pártja iránti szimpátiáját.
Vagy mi az, ha nem ellehetetlenítés, ha az egyetlen magyar katolikus hetilapot, a Reményt egy fillérrel nem támogatja sem az egyház, sem az állam (lásd a legutóbbi szám vezércikkét)?
Tóth Elemér 2017-ben írt verse illik ide leginkább.
ÉBREDJETEK !
(részlet, 2017)
„…hogy a fényben tobzódó termek
világától én nem leszek
se jobb, se boldogabb, barátom,
inkább csak szomorúbb, nagyon.
Mivel sorra pusztulni látom
értékeinket vastagon.
A törtetők, a semmi-lelkek
szíve nem fáj, hogy elfogyunk.
Naponta aranyat legelnek,
őket nem bántja rossz sorunk.
Lassan kopik köröttünk minden:
nyelvünk, hitünk, az iskolánk.
Tobzódnak ősi kincseinkben –
a foglalók, a mostohák.
Gondoltam, talán észbe kapnak
az urak: Miért szenvedek?!
Nem látjátok? Vége a dalnak!
Ébredjetek! Ébredjetek!”
Merre tartasz Szlovákia? Merre tartasz felvidéki magyarság?
