„Ez nem túl víg, de játék. A hősöm//egy szegény ördög, a szerelem betege” – mondja állítólag William Shakespeare, legalábbis Marc Norman és Tom Stoppard Szerelmes Shakespeare című darabja szerint. Igaz, a Vízkeresztben nincsenek fizikai értelemben vett halottak (csak majdnem), mint a Rómeó és Júliában, de vannak sebzetten vánszorgók, mint Malvolio, s ugye, milyen kevés hiányzik itt is a tragédiához. Tarnóczi Jakab, aki vasárnap kapta meg a magyar színikritikusoktól az év legígéretesebb tehetsége díját, negyedszer rendezett a salgótarjáni Zenthe Ferenc Színházban.
Ugyanez a Norman-Stoppard páros adja II. Erzsébet szájába az alábbi szavakat: „Nos, Shakespeare mester, legközelebb//lehetne valami vidámabbat? Esetleg már// Vízkeresztre” (Szabó T. Anna fordítása). Nos, ezzel szemben az igazság az, hogy a Rómeó és Júlia 1595 táján íródott, s például Géher István szerint a II. Richárd és a Szentivánéji álom követte a sorban, míg a Vízkereszt majd csak 1601-ben az Ahogy tetszik és a Hamlet idején íródik – de ma már ez nem igazán bizonyítható, s tulajdonképpen teljesen mindegy.
A Vízkereszt első látszatra pajkos szerelmi történet, félreértett és félreismert szerelmesekkel,
ahol a tengerből kimentett, fiúnak öltözött Viola (Ladányi Júlia) Orsinóért (Hajdu Tibor) rajong, az viszont a bátyját gyászoló Olíviáért (Pető Kata).
Ez utóbbira Sir Ábris (Ágoston Péter) is kivetette a hálóját, s ahogy általában lenni szokott, a végére minden félreértés tisztázódik, s mindenki megkapja azt, ami neki jár. Előkerül ugyanis Viola bátyja is, Sebastian (Kenéz Ágoston), aki tisztázza a tisztázandó félreértéseket, így semmi akadálya immár, hogy minden zsák megtalálja a maga foltját, holott milyen kevés hiányzik a tragédiához.
(Fotó: salgótarjáni Zenthe Ferenc Színház)
Emlékszem a Mohácsi testvérek által Kaposváron színpadra vitt Tévedések vígjátékára, ahol az alkotók eljátsszák előbb, mi is lett volna, ha a két testvér nem fut össze a végén… Tarnóczi Jakab marad az eredeti, Shakespeare által megírt végnél. Ez sem sokkal vidámabb.
A Vízkereszt, vagyis a salgótarjáni változatban az Amit akartok nem az ő igazi történetük, hanem sokkal inkább a térdszalagos Malvolióé (Kaszás Gergő), aki a poklok poklát járja meg, s igazából nem talál feloldozást.
Nem véletlenül hívja meg Tarnóczi Kaszás Gergőt erre a ziccerszerepre, ő Ádám bíró után egy másik öntörvényű, a saját világából és igazságából jottányit sem engedő cinikus figurát formál meg, aki hite szerint jogosan áll fölötte embertársainak.
Kaszás Gergő úgy hoz egy elsőre végtelenül ellenszenvesnek tűnő figurát, hogy a végén mégis együttérzünk vele, s az ő tragédiája mellett teljesen mellékessé válik, hogy mi történik a fiatalokkal. Holott Tarnóczi Jakab rendezésének óriási érdeme, hogy a markáns rendezői nyelv mellett teret enged a színészi játéknak is, az egy részben játszott mintegy két óra számos szebbnél szebb színházi pillanattal ajándékozza meg a nézőt.
Mint a bevezetőben írtam, a budapesti színművészetit az idén abszolvált Tarnóczi Jakab negyedszer rendezett a salgótarjáni Zenthe Színházban, még gimnazistaként vitte színre az Antigonét, s Vampilov A kör négyszögesítése című darabja mellett Kleist Az eltört korsóját (amelyet a napokban a Vidéki Színházak Fesztiválján is bemutattak Budapesten, s amelyért Varga Zsófia a legjobb dramaturgi díjat kapta). S most következett Shakespeare, a salgótarjáni színház történetében először.
(Fotó: salgótarjáni Zenthe Ferenc Színház)
Tarnóczi életében pedig másodszor, Nagyváradon tavaly megrendezte a Szentivánéji álmot. Az Amit akartok egy nagyon fiatal csapat pazar együttes munkája, amely nem akarja megerőszakolni Shakespeare-t, s nem is dolgozik eddig még nem látott színpadi megoldásokkal (bár a salgótarjáni színpadi deszkákon mindez egy teljesen új színházi világnak tűnik).
A Devich Botond tervezte díszlet tulajdonképpen egy forgószínpad, amely gyakorlatilag állandó mozgásban van, ide érkeznek és távoznak egy forgóajtón keresztül a szereplők, s a fekete alaptónusú díszlet mindössze pár szélgéppel és mikrofonnal, s egy „zenésszel” egészül ki. Hunyadi Máté, aki az előadás dalait szerezte, végig jelen van a színpadon, s okos, megmondó bolondként (aki ugye kihagyhatatlan Shakespeare darabjaiból) irányítja is a történéseket. A fiatalok megszemélyesítésére Tarnóczi többnyire kintről hoz szereplőket, Hajdu Tibor, Kenéz Ágoston, Ladányi Júlia és Pető Kata komoly szenvedélyeket mozgósítanak, míg Bozó Andrea és Rácz János igazi ziccerszerepként élik meg Mária és Tóbi úr figuráját. S el is kel ez a sok-sok szenvedély, hogy Malvolio tragédiáját némileg ellensúlyozza.
A rendező Kukk Zsófia dramaturggal nem az eleddig játszott Radnóti/Rónay fordítást veszi elő, hanem Nádasdy Ádám nagyon élő, modernitásokkal teli változatát (egy pillanatra Szabó Magda történelmi drámáinak álmodern nyelvezete jut eszembe), minden felesleges mondatot kiölve belőle. De ne feledjük a jelmezeket tervező Giliga Ilkát sem, aki néha talán már túl direkt ruhákat ad egyesekre, bár igaz, Malvolio sárga harisnyája egy életre emlékezetes marad.
Tarnóczi Jakab Shakespeare-hősei időnként dalra fakadnak, időnként kikelnek magukból, s narancsokat préselnek szét indulataikat ezzel is a néző tudomására hozva, de elsősorban ízig-vérig ma is az idegsejtjeinkbe beleégő történetet mutatnak be.
Az eső megállíthatatlanul zuhog, a szereplők felállnak a tapsrendhez, mi pedig kilépünk a salgótarjáni csillagos éjszakába. Hepiend vagy amit akartok?
