„Alapélményem 1956 nemzeti felkelése és édesanyám mély vallásossága, s mindenekelőtt az, hogy magyarnak születtem, s lélekben, magatartásban az is maradtam, ami a Gondviselés nagy adománya” – nyilatkozta tíz évvel ezelőtt a most 80 éves dr. Zétényi Zsolt, aki 1941. augusztus 9-én született Veszprémben.
Zétényi Zsolt nevét a kilencvenes évek elején ismerte meg igazán a közvélemény. Az 1991 tavaszán beterjesztett ún. „igazságtételi törvény” az ő kezdeményezése volt, s bár 1992 tavaszán az ellenzéki képviselők és a baloldali sajtó verbális pergőtüze ellenére megszavazott törvényt az Alkotmánybíróság kétes értékű indoklással megsemmisítette, a kudarcot vallott kezdeményezéssel Zétényi beírta nevét a magyar történelembe.
A jogász végzettségű Zétényi a nyolcvanas évek második felétől tagja, titkára, majd főtitkára volt a Bajcsy-Zsilinszky Endre Baráti Társaságnak (későbbi, rövidített nevén: Bajcsy-Zsilinszky Társaság), s 1989-ben ő is részt vett a hatalommal folytatott kerekasztal-tárgyalásokon. Az első szabad választásokon az MDF színeiben került az Országgyűlésbe, az emberi jogi, kisebbségi és vallásügyi bizottság tagjaként, alelnökeként szívén viselte a határon túli magyarság sorsát. Határozati javaslatot nyújtott be például a Beneš-dekrétumokkal kapcsolatban, interpellált a háború után a Felvidékről kitelepített magyarok ügyében. Érdemes felidézni 1993. július hatodikán elhangzott parlamenti felszólalását, amelyben az elsők között szorgalmazott perújrafelvételt a törvénytelenül elítélt gróf Esterházy János és a jogfosztott felvidéki magyarság ügyében. Ezt a beszédet rövidítve közöljük:
„Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Országgyűlés! Napirend előtti felszólalásomat két tényre alapítom, tekintettel arra, hogy nagyon ritkán szoktam ezzel a lehetőséggel élni, és feltétlenül időszerű kérdésben. Az egyik az a hír, hogy az Európa Tanács parlamenti közgyűlése keddi plenáris ülésén – mármint az elmúlt hét keddjén – ellenszavazat nélkül, a magyar küldöttség tagjainak tartózkodása mellett megszavazta Szlovákia teljes jogú tagságát a szervezetbe. A kérdés végső elbírálása most a tanács miniszteri bizottsága elé kerül. Igen fontosnak minősítették az érdekeltek azt a körülményt, hogy mind a szlovák kormány, mind a pozsonyi törvényhozás kilátásba helyezte, hogy a kisebbségekkel kapcsolatos politikáját és törvényhozását az Európa Tanácsnak az európai emberi jogi konvencióhoz csatolt ajánlása alapján végzi és alakítja. A másik hír úgy szól: néhány hónappal ezelőtt Moszkva rehabilitálta gróf Esterházy Jánost, azt a gróf Esterházy Jánost, aki a két világháború közötti időszak vezető csehszlovákiai magyar politikusa volt. Mint jól tudjuk, Esterházy János az önálló fasiszta szlovák állam idején, 1942-ben az akkori parlament egyetlen olyan képviselője volt, aki nem szavazta meg a zsidótörvényt, amely a szlovákiai zsidók ezreinek – megközelítőleg 65000 embernek – a pusztulását okozta. Esterházy János ezenkívül a szlovák és a magyar nép együttműködésének híve volt, számos kulturális és gazdasági intézményt hozott létre a magyar kisebbség javára, és amikor az első bécsi döntés után Dél-Szlovákiát visszacsatolták Magyarországhoz, továbbra is Szlovákia területén folytatta működését. Tehát az egyetlen ember, aki a népirtás ellen, az emberi jogokért szót emelt, mégis háborús bűnösként, halálra ítélten kénytelen volt tengetni életét 1957-ig, amikor börtönben halt meg. Hamvait azóta nem sikerült megtalálni, és a szlovák állam ez ideig mereven elzárkózott attól, hogy elégtételt adjon a mártírhalált halt politikusnak, és a személye által a csehszlovákiai magyarságnak is, mely annyit szenvedett ugyanazért, amiért Esterházy János. /…./ Perújrafelvételre van szükség nemcsak a halálra ítélt humanista, háborús bűnösnek bélyegzett gróf Esterházy János ügyében, hanem a csehszlovákiai magyarság ügyében, a jelenlegi szlovákiai magyarság ügyében is perújrafelvételre van szükség. Jól tudjuk, hogy a Beneš-féle dekrétumok és mindenekelőtt az úgynevezett kassai kormányprogram minden állampolgári jogától megfosztotta az akkori csehszlovákiai magyarságot, több százezer embert szülőföldjéről való távozásra kényszerítve, több százezer embert arra kényszerítve, hogy szlováknak vallja magát, és több tízezer embert arra kényszerítve, hogy Csehországba kényszermunkára vigyék, mintegy tízezret pedig a Szovjetunióba málenkij robotra. A csehszlovákiai magyarság tehát – felületes véleményekkel ellentétben – nemcsak a községnevek magyar nyelvű használatára, nemcsak a magyar nyelvű anyakönyvezésre nem jogosult még, nemcsak iskoláit fenyegeti veszély, hanem az elemi jogfosztását kimondó dekrétumokat és kormányprogramot sem tagadta meg az Európai Tanácsba felvett szlovák állam. /…/ Azt mondom, emlékezzünk és cselekedjünk okosan, de határozottan és felelősségteljesen. Tisztelt Országgyűlés! A szlovákiai magyarság ügyében, mint sok más magyar ügyben is, perújrafelvételre van szükség. Várjuk, kérjük és követeljük ezt a perújrafelvételt, figyelemmel kísérve az elkövetkezendő, nem túl biztató kilátású eseményeket. Mégis bizakodjunk!.”
Zétényi soha nem a csonka-hazában gondolkodott, az összmagyarság ügyét tartotta szem előtt. Ezért bírálta a harminc éve aláírt ukrán-magyar alapszerződést és a későbbi, immár Horn Gyula miniszterelnöksége idején megszületett magyar-szlovák és magyar-román alapszerződést is.
Zétényi politikai pályája 1994-ben véget ért. Az MDF nem indította a választásokon, különös módon tehertétel lett a párt számára egyik legtisztességesebb, legfelkészültebb politikusa. Ismét ügyvédként dolgozott, azonban a közéletnek sem fordított hátat: különböző nemzeti szervezetek tagjaként, vezetőjeként hallatta a hangját, a Nemzeti Jogvédő Alapítvány elnökeként végzett munkája pedig külön dolgozat tárgya lehetne. S közben épült az írásos életmű is, könyvek, tanulmányok sorát tette le az asztalra – ezek közül is kiemelkednek a Szentkorona-eszmével, -tannal és a történeti alkotmánnyal foglalkozó szövegek („A történeti alkotmány” című, közel másfélezer oldalas kötet összeállítása, a terjedelmes bevezető dolgozat Zétényi irodalmi munkásságának talán a csúcsa).
Idén ősszel emlékezünk majd az ún. „igazságtételi törvény” megszavazásának 30. évfordulójára, ezért az alábbiakban vázlatosan fölidézzük az akkori történéseket.
1991 májusában nyújtotta be az Országgyűlésnek dr. Zétényi Zsolt azt a képviselői önálló indítványt, amelyet „igazságtételi törvény”-ként, vagy „Zétényi-Takács törvényként” ismert meg a közvélemény. A törvényjavaslatot nem egyedül dr. Zétényi Zsolt jegyezte, azt aláíratta dr. Takács Péter képviselőtársával is, hogy – Zétényi szavaival élve – „könnyítsem az előterjesztőt terhelő jelenléti kötelezettséget”; a javaslat azonban egyedül és kizárólag Zétényi műve, bár a szöveg módosított formában jutott el a végszavazásig.
„Az 1944. december 21-e és 1990. május 2-a között elkövetett és politikai okból nem üldözött súlyos bűncselekmények üldözhetőségéről” szóló törvényjavaslat rövid volt:
„1. § (1) 1990. május 2-án ismét elkezdődik az 1944. december 21-e és 1990. május 2-a között elkövetett és az elkövetéskor hatályos törvényekben meghatározott azon bűncselekmények büntethetőségének az elévülése, amelyeket az 1978. évi IV. tv. 114. § (2) bekezdése hazaárulásként, 166. § (1) és (2) bekezdése szándékos emberölésként, 170. § (5) bekezdése halált okozó testi sértésként határoz meg, ha az állam politikai okokból nem érvényesítette büntetőjogi igényét.
(2) Korlátlanul enyhíthető az (1) bekezdés alkalmazásával kiszabott büntetés.”
A javaslat tehát az 1944-es ideiglenes nemzetgyűlés első ülésnapja és a szabadon választott Országgyűlés első ülésnapja közötti időszakra vonatkozóan mondta ki az elévülés „nyugvását” az (1) bekezdésben pontosan meghatározott bűncselekményekre. Az Országgyűlés 1991. szeptember másodikai ülésén elhangzott beszédében Zétényi Zsolt részletesen megindokolta tervezetét. Részlet a beszédből:
„A tervezet lényege az, hogy megnyitja a büntethetőség lehetőségét a szándékos emberölés, a gyilkosság és a hazaárulás, illetve hűtlenség tényállását megvalósító kriminális cselekmények tekintetében. /…./ Amikor azt kérem a tisztelt Országgyűléstől, hogy tűzze napirendjére és tárgyalja sürgősséggel ezt a javaslatot, majd pedig döntsön legjobb lelkiismerete szerint, én a magyar lelkiismerethez szólok, abban a biztos tudatban, hogy ez jelen van ebben a Parlamentben, a Parlament tagjaiban, tekintet nélkül arra, hogy hol ülnek ebben a teremben. Nem a magyar nemzet nevében, mert erre nincsen jogom, de a legyilkolt ezrekért és a nemzet méltóságáért, a sokszor elárult magyar haza jobb sorsáért, az újabb gazságok megelőzése céljától vezetve, nemkülönben azért, hogy mindenki számára világos legyen, nem követhet el főbenjáró bűnöket sokat szenvedett népünk ellen a jövőben sem és a jelenben sem, nem számíthat arra, hogy bármilyen okból főbenjáró bűnök miatt büntetlenséget élvezhet.”
A törvényjavaslat célja világos volt: a kommunista diktatúra időszakának legsúlyosabb, állam által szándékosan, tehát politikai okokból nem üldözött bűncselekményei tekintetében újra „megnyitotta” az elévülést, lehetővé téve a megfelelő büntetőeljárások megindítását, ugyanakkor a többi, a diktatúra alatt elkövetett, de politikai okból nem szankcionált bűncselekmény vonatkozásában, kimondatlanul, „közkegyelmet” tartott kívánatosnak. A törvény célja tehát nem a bosszú, a boszorkányüldözés volt, bár a baloldali ellenzék és sajtó ezzel vádolta Zétényit.
A Zétényi-féle javaslat kritikusai azzal érveltek, hogy a korábban elévült bűncselekmények üldözhetővé tétele alkotmányellenes, a jogbiztonság felrúgása. 1991. október 8-án elmondott hosszabb beszédében dr. Zétényi Zsolt erre az érvre szabatos okfejtéssel válaszolt, s föltette a kérdést,
„nem jelent-e jogbizonytalanságot főbenjáró bűntettek, gyilkosság és hazaárulás büntetés nélkül hagyása?”
Zétényi cáfolhatatlanul bizonyította, hogy az elévülés újbóli „megnyitása” nem ütközik a jogállamiság elveibe, hiszen a törvényben jelzett időszakban az állam politikai okokból bizonyos esetekben szándékosan nem érvényesítette büntetőigényét (gondoljunk például az Államvédelmi Hatóság nevű terrorszervezetnél alkalmazott kínzásokra), elévülésre hivatkozni tehát nem lehet.
1991. november 4-én, az 1956-os forradalom eltiprásának 35. évfordulóján a magyar Országgyűlés megszavazta a törvényt. A végszavazás előtt fölszólalt Zétényi Zsolt is; véleményünk szerint ez a beszéde a képviselői pálya egyik csúcspontja. A törvényjavaslatot támadó képviselőknek ezt mondta:
„Kénytelen vagyok feltenni újra a költői kérdést: gondolkoztak-e azon, hogy mi lenne akkor, ha a 301-es és a 298-as és más parcellák és névtelen temetők és névtelen sírok néma lakói feltámadnának, ha a legéppuskázottak, ha azok az anyák, akik gyermekükkel itt ezen a téren vonultak fel 1956. október 25-én békésen, a demokráciát követelve, és itt maradtak vérbe fagyva, lemészárolva, mit mondanának? Ez az a demokrácia, amiért harcoltak? Vagy elfogadnák-e, hogy képtelenek vagyunk a bűnösök megnevezésére és a bűnök megméretésére? Hugo Grotius-szal, a modern nemzetközi jog megalapozójával válaszolhatunk: crimen grave non potest non esse punibile, azaz: nem lehet, hogy súlyos bűntett ne legyen büntethető.”
A törvényt Göncz Árpád köztársasági elnök nem írta alá, az Alkotmánybírósághoz fordult. A Sólyom László vezette testület 1992. március 5-én kelt határozatával alkotmányellenesnek minősítette és megsemmisítette a törvényt. Öt nappal később, az Országgyűlés 184. ülésnapján Zétényi napirend előtti felszólalásában alapos érvekkel bírálta az alkotmánybírósági döntést, s föltette a kérdést: „Mi az oka annak, hogy az emberi élethez fűződő alapjogot nem lehet összevetni a bűnös embernek a büntetlenséghez való jogával? Hogyan lehetséges, hogy a bűnből jogok fakadnak, hogy a bűnös embernek alanyi joga keletkezik a büntetlenségre?” Majd egyik jogtudósunkat idézte: „Nagy felelősséget vállal az magára, aki a maga alapelveit alkotmányos erővel szeretné felruházni.”
A törvény megszavazása után húsz évvel megszületett Magyarország Alaptörvénye, amelynek preambulumában rögzítették azt az alapelvet, amelyet Zétényi már 1991-ben képviselt:
„Tagadjuk a magyar nemzet és polgárai ellen a nemzetiszocialista és a kommunista diktatúra uralma alatt elkövetett embertelen bűnök elévülését.” Kései elégtétel volt ez Zétényi Zsoltnak.
Rövid politikusi pályájának kényszerű lezárása után is az igazságtétel határozta meg Zétényi Zsolt pályafutását. Itt és most nincs hely annak részletes bemutatására, ügyvédként, jogvédőként mit tett az áldozatok, a meghurcoltak és elítéltek rehabilitálása, az ártatlanul megvádoltak érdekében, mindössze egyetlen kiemelkedő ügyre utalunk.
2011-et írunk. A zsidóság ellen a második világháború idején elkövetett bűnök még élő tetteseinek felkutatásával foglalkozó Simon Wiesenthal Center akkor már évek óta a háborús bűnösök listájának élén közölte dr. Képíró Sándor volt csendőrtiszt nevét. A szervezet feljelentése nyomán a magyar ügyészség vádat emelt Képíró ellen; az érdemi bizonyítékokkal alá nem támasztott vád szerint a volt csendőrtiszt a törvényesen elrendelt 1942-es újvidéki razzia idején részt vett ártatlan polgári személyek meggyilkolásában. A vádlott jogi képviseletét Zétényi Zsolt látta el. A Fővárosi Bíróság 2011 júliusában kihirdetett ítéletében a volt csendőr századost a háborús bűntett vádja alól felmentette, ami kellemetlenül érintette az évek óta Képírót gyalázó nácivadász szervezetet és baloldali sajtót. Az egykori pártlap vezető publicistája például a „szélsőjobboldali történelemértelmezés egyik zászlóvivőjeként” említette Zétényit (Népszabadság, 2011. július 20. 11. p.) – teljesen alaptalanul, hiszen az újvidéki vérengzést a per során maga Zétényi is súlyos bűncselekményként értékelte, amelyben azonban védence nem volt érintve. (Ennek az ügynek a történetét Zétényi később megírta: A Képíró-ügy. Bp., 2013, 384 p.)
Nemrég jelent meg Zétényi Zsolt legújabb könyve, a trianoni békediktátum százéves évfordulójára időzítve. Az 1990-es években Ukrajnával, Szlovákiával és Romániával kötött alapszerződések jogfeladó klauzuláira rámutatva nem a történelmi Magyarország erőszakos visszaállítását sürgeti, hanem azt vallja, amit Deák Ferenc híres képviselőházi beszédében, 1861. augusztus 8-án, így fogalmazott meg:
„/…/ amit erő és hatalom elvesz, azt idő és kedvező szerencse ismét visszahozhatják, de amiről a nemzet, félve a szenvedésektől, önmaga lemondott, annak visszaszerzése mindég nehéz s mindég kétséges.”
Erről a fontos kötetről egy későbbi időpontban talán még szólni fogunk, most csak a záró mondatokat idézzük:
„A történelmi téren és időn átsugárzó Szent Korona éltető, a Gondviselés közvetítő ereje legyen és maradjon az egész Kárpát-medencén, a történelmi hazán és népein, adja meg a magyar népnek az esélyt, hogy a közép-európai népek és a többi nép javára teljesítse ezeréves hivatását, a közvetítés, a szervezés, az értékhordozás erényeit, legyen Európa kovásza.
Jó hír, cáfolhatatlan tény az, hogy a magyar nemzet és a magyar állam 100 év elteltével is létezik reményteljesen…
A magyar a világon leginkább saját magára, krisztusi lelkületű nemzet- és országépítésére, láthatatlan védangyalaira számíthat, s mindenekfölött a Történelem Urára! Isten óvja az örök Magyarországot!”
(Zétényi: Trianon és az antalli örökség. Bp., 2020, 134. o.)
Addigi pályáját mérlegre téve tíz évvel ezelőtt így fogalmazott Zétényi Zsolt: „Önvizsgálatot tartva azt látom, hogy sokkal többet kellene, kellett volna cselekedni – mégpedig eredményesen – a hiteles, istenes élet, a közösség, a nemzet, a haza erősödése, kiteljesedése, virágzása és szeretetteljes családi kapcsolatok jegyében. /…/ Sajnálom, hogy nem eleget tehettem ténylegesen, eredményesen.” Jelen sorok írója csupán egyetlen, szubjektív megjegyzést fűz ezekhez a szavakhoz. Idéztük már Zétényi Zsolt harminc évvel ezelőtt elhangzott, írásunk címébe emelt mondatát: „Én a magyar lelkiismerethez szólok.” Talán nem túlzás, ha leírjuk: Zétényi Zsolt egyike azoknak, akik évtizedek óta nemcsak a magyar lelkiismeret ajtaján kopognak, hanem szóban és írásban testet öltött példájukkal a magyar lelkiismeret hűséges megszólaltatói. Arra kérjük a Történelem Urát, tartsa meg még sokáig köztünk erőben, egészségben a ma 80 éves Zétényi Zsoltot.
(Szalay László/Felvidék.ma)