Nyolcvan esztendővel ezelőtt, 1942 karácsonya honvédeinké és hozzátartozóiké volt. Egy ország reménykedett és Istenbe vetett hittel bízott abban, hogy a messzi Donnál harcoló szeretteik épségben és egészségesen térjenek haza. A Don partján őrt álló honvédek is imádkoztak, szerencsés megszabadulásukért és otthon maradt családjaikért.
1942. december 24-én 17 órakor Magyarország kormányzója, vitéz nagybányai Horthy Miklós a következő rádiószózatot intézte a keleti hadműveleti területen lévő magyar katonákhoz:
„Honvédek! Kedves Fiaim!
– Karácsony estéjén, a Megváltó születésének ünnepén, szeretettel és elismeréssel gondolok reátok.
– Ti ma a messzi orosz tél hidegében ünnepeltek, de idehaza minden magyar tudja, hogy a templomokban csak azért zenghet a karácsonyi ének, mert Ti áldozatos, küzdő lélekkel biztosítjátok az otthon nyugalmát.
– A ti itthon maradt családotok körében is kigyúl ma a fenyőkön a szeretet melegítő fénye és a magyar társadalom minden telhetőt elkövet, hogy karácsony estéjén egy kis öröm költözzék a ti otthonotokba.
– Valamennyien értetek imádkozunk és hazánknak, a kereszténység ezeréves védőbástyájának igaz ügyéért.
– Lélekben veletek vagyok, és Isten áldását kérem harcoló honvédségünk minden tagjára!”
A nagykanizsai 9. fogatolt könnyű tábori tüzérezred egyik tisztese, Garda József tartalékos szakaszvezető azon szerencsések közé tartozott, akik karácsonyra mehettek haza két hét szabadságra. Bajtársaival együtt 1942. december 24-én érkezett meg a lavocsnei határállomásra, s az ott történtekről így számolt be visszaemlékezéseiben: „Ahogy jobban besötétedett, az állomáson kigyúltak a villanyok és akkor láttuk meg a peron közepén felállítva a fényárban úszó hatalmas karácsonyfát. A fenyőt valószínűleg a közeli fenyőerdőből vágták ki. A karácsonyfa két oldalán kupacokba rakva színes ajándékcsomagok.
A mi szerelvényünk a második vágányon állt, a hátunk mögött pedig a kimenő szerelvény.
Megszólalt a peronon a hangszóró, és bemondták, hogy mindkét szerelvényről a katonák sorakozzanak fel a peron hosszában a karácsonyfa előtt, mert nemsokára megkezdődik a karácsony esti ünnepség. Akkor láttam, hogy bizony milyen sokan vagyunk. Én több társammal együtt az egyik vagon lépcsőjén álltam, nem mentünk le a sorba.
Mikor már mindenki elrendeződött, a karácsonyfa mellett felsorakozott az állomás parancsnoksága, a karácsonyfa előtt pedig megállt egy katolikus és egy református lelkész. Nem volt szükség semmiféle vezényszóra, egyszerre olyan csend lett, hogy egy pisszenést, egy köhintést nem lehetett hallani.
Ekkor megszólalt a római katolikus lelkész, és felkérte a katonákat, hogy énekeljük el együtt most itt, a Kárpátok tetején, közel a magyar határhoz a »Mennyből az angyalt«. Örökké míg élek, megmarad az emlékemben, és nem is tudom én azt szavakkal leírni, hogyan zúgott a hang körülbelül 2000 katona torkából énekelve ezt a szép karácsonyi éneket. Én akkor csak azokat az átszellemült arcokat láttam, ahogyan egyesek az ég felé fordulva, mások a karácsonyfát nézve énekeltek, mint a megszállottak, mindenik beleszőve saját érzéseit, gondolatait. A többiek, akik kifelé mentek a frontra, búcsúztak a hazájuktól, hozzátartozóiktól.
Amikor az éneket befejeztük, látom, hogy a vonat lépcsőjén mellettem álló katona felfelé néz az égre, amely gyönyörű, tiszta téli éjszakai ég volt, amelyen a csillagok olyan nagyoknak és olyan közelinek tűntek, mintha az ember kézzel megfoghatná őket, és úgy ragyogtak, hogy én még ilyen ragyogó csillagokat sohasem láttam. A mellettem álló bajtársam megszólal, és az ég felé nézve azt mondja: »Még sohasem éreztem magamat ilyen közel az Istenhez, mint most.«
Az ének elhangzása után imát mondott a római katolikus és a református pap is. Utána az állomás parancsnoka (…) rövid beszédében üdvözölte a hazatérőket, kívánva mindannyiunknak kellemes karácsonyi ünnepeket és boldog újévet. Ugyanakkor pár meleg szóval elbúcsúzott a frontra visszatérő katonáktól is.
A beszédek elhangzása után kiosztották az ajándékcsomagokat. Mindenki kapott egyet, volt benne pár darab szaloncukor vagy egy kis tábla csokoládé, 2–3 szelet mákos vagy diós tekercs, sajt, szalámi és egy kis üvegben 2 dl eredeti kecskeméti barackpálinka. Ezzel az ünnepségnek vége is volt, és meg kell mondjam, nekünk felejthetetlenül szép karácsonyeste volt.”
A Don partján, az első vonalban is várták a honvédek a karácsonyt. Kemendy Géza tartalékos hadnagy – civilben tanító –, a csáktornyai 17/II. zászlóalj vonatparancsnoka, Szabó Péter hadtörténész és Molnár András levéltáros által kiadás alá rendezett visszaemlékezésében (Harctéri emlékeim, 1942–1943. A magyar királyi 17. honvéd gyalogezred II. zászlóalja a Donnál) olvashatjuk megindító sorait: „Egyszer csak valami égi hangokra ébredtem fel szendergésemből. Ahogy felnyitom a szemem, hát az ajtónyílásban az összes románom fejét látom, mintha fényképezkedni akarnának, és mosolyogva gyönyörű karácsonyi énekeket énekelnek románul. A kis Gális János vezeti az éneket oly áhítattal, mintha otthon lennének a templomban. Olyan meghatóan kedves volt ez a köszöntés, amit nem lehet elfelejteni. Örömömben egy üveg rummal kínáltam meg őket, mint otthon szokás a köszöntőket, s valamennyivel kezet fogtam. Tovább már ébren vártam a 10 órát. A kijelölt házban gyűltünk össze. Még három német is került közénk, hogy honnan, nem is tudtuk. A kis fenyőfára minden emberemnek 5 db cigarettából álló kis csomagot kötöttek, és a desszertek voltak a díszek. Nagyon meghatódott állapotban voltam. Ilyen hangulatú beszédet mondtam, és valamennyien otthon voltunk lélekben. Ezután mindenki megkapta a szerény kis ajándékomat, melynek azért mindenki örült, hiszen tudták, nekem sincs több, mint nekik. Majd karácsonyi énekeket énekeltünk, előbb magyarul, azután románul, de nem maradtak el német vendégeink sem, ők is énekbe öntötték varázslatos hangulatukat. Igazán felemelő hangulat volt a kis szobában… A legszebb ünnep, és ilyen reménytelen távolságban az otthoniaktól… Zárt rendben mentünk a kórházhoz, ahol éjféli misét mondott a lelkész. Nagy áhítattal vett részt mindenki. Látszott az arcokon, hogy mindenki otthon érzi magát, és soha nem érzett nagy átszellemültséggel énekelte: »Mennyből az angyal lejött hozzátok…« (…)
Gyönyörű holdvilágos éjjel volt. Együtt értünk a lakásom elé. Itt mindenkinek boldog karácsonyt kívántam még egyszer. És ekkor váratlanul, ellenállhatatlanul, egy csodálatos kényszer hatása alatt, a posztot álló Stefán János honvédhez léptem:
– Leváltom az őrségből. Adja át puskáját, tölténytáskáját. Menjen aludni. Ebben az éjszakában én őrzöm az álmukat. […] Nagyszerű alkalom volt számot vetni ezen a csendes éjszakán: mi minden történt életemnek ezen az időben rövid, de mégis nagyon jelentős szakaszán. Mennyi bajban megőrzött az Isten, mennyi szeretet áradt felém a szűkebb és tágabb otthonból. Bizonyítéka az az 560 levél, mely között a család, a falu apraja-nagyja, diákok, leventék, régi ismerősök szeretetének megnyilatkozása sugárzik. Azért az áldozatért, melyet kötelességszerűen hoztam, mennyi csendes, halk szavú szeretet a viszonzás…! Nem kell több karácsonyt távol a hazától töltenünk, becsületes helytállásunkért mi megyünk elsőnek haza. Hozza meg ez a következő esztendő a betlehemi Kisded világot átfogó szeretetének békéjét embereim, az otthoniak, az egész magyarság részére.
Ó, de jó volt így magamban, a tiszta fehérség mindent beborító palástján állva, őszinte szívvel elgondolkozni. Gondolataim állandóan ömlöttek, nagy megbékélést hozva szívemnek. Olyan jó volt arra gondolni nyugodt lelkiismerettel, hogy erőmhöz képest sok mindent meg tudtam tenni, amivel közvetlenül hozzám tartozó katonáimnak, és ami a feladatom volt, az egész zászlóalj számára hasznos szolgálatokat tehettem. Nem csinálnék semmit másképpen, mint tettem ebben a 9 hónapban. Köszönöm Istenem. Adj nekünk valamennyiünknek nagy békességet, és ments meg mindenkit a veszélyektől, hogy rövidesen mindenki boldogan ölelhesse sokat szenvedett szívére összes szeretteit…!”
(Babucs Zoltán/Felvidék.ma)
